T. S. Eliot és Benedetto Croce egy-egy könyvét egymás után olvasva gondolkodtam el korunk egyik feloldhatatlannak tűnő dilemmájáról. „A Nyugat két eszmét tekint szentnek és sérthetetlennek” – írta T. S. Eliot 1939-ben –, „a liberalizmust és a demokráciát. A két kifejezés nem azonos, és nem is elválaszthatatlan.” (Egy keresztény társadalom eszméje, 37) Amikor Eliot ezt megfogalmazta, két totalitárius rendszer nézett farkasszemet a keresztény eszmékre alapozó demokráciákkal, amelyek meg paradox módon épp keresztény eszmei alapjaik felszámolásával bíbelődtek. A felszámolás egyik fő motorja a liberalizmus volt, amely a szabadság kiteljesedését a kereszténységhez kapcsolódó normák levetkőzésétől várta.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Társadalom
Egy keresztény társadalom lehetősége
A Különvélemény 19. epizódjában Imrével most kifejezetten rázós témát veszünk elő. T. S. Eliot brit költő Egy keresztény társadalom eszméje c. esszékötetére támaszkodva arról beszélgetünk, hogy lehetséges-e egy keresztény társadalom, és ha igen, milyen értelemben lehetséges és milyen értelemben nem. Eliot könyve mellé behozzuk Kálvinnak a polgári kormányzásról szóló gondolatait is, és azt is megvitatjuk, hogy Jézus követőiként van-e egyáltalán dolgunk azzal, hogy a társadalom elvi alapjainak a meghatározásában részt vegyünk. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a nyugati társadalmakban az emberek többsége hátat fordított a kereszténységnek, mi sem vagyunk felhőtlenül optimisták, abban viszont biztosak vagyunk, hogy a kereszténység nem csak a múlt ügye.
A „felvilágosodás koráról” szóló narratíva egy mítosz?
Daniel von Wachter filozófus, a liechtensteini International Academy of Philosophy professzora nem kevesebbet állít, mint hogy a felvilágosodás koráról szóló standard történet valójában egy mítosz, amely annak ellenére tapadt meg a köztudatban, hogy a tények egyértelműen ellentmondanak neki. A közismert narratíva szerint a tizennyolcadik század (kb. 1680-1800) volt az „Ész korszaka”, amikor az értelem fénye betört a tudatlanság sötétségébe, és az egyház ellenállását legyőzve az ész, a tudomány és a szabadság vette át a hagyományok helyét. Ezt a történetet olvassuk tankönyvekben, ezt propagálja a BBC, ezt veszi ma készpénznek a legtöbb átlagosan tájékozott ember.
Dawkins is sorra került
Richard Dawkins egy szokásos esős reggelen arra ébredt, hogy a patinás kaliforniai Berkeley Egyetem törölte az eseményt, amelyen előadott volna, és nem is annyira finoman jelezték, hogy iszlamofóbiája miatt már nem kívánatos személy arrafelé. A döntés meglephette a híres etológust, mert a hetvenes évektől ő fémjelezte azt a szekularista mozgalmat, amely a diadalmenetét éppen annak köszönhette, hogy a vallásokat nevezte az emberiség legfőbb problémájának. Dawkins modern Jeanne D’Arc-ként cipelte a hátán a felszabadítás zászlaját, csak az ő látomásában nem a britek, hanem a vallások képezték az elnyomó gonoszságot. A tömegek éppen ezt szerették benne, és – ha már a középkori hősöket használjuk analógiaként – úgy követték, mint egy második Luthert, aki immár nem csupán a pápaságot „törli el”, hanem magát a vallást is. Cudar ébredés Dawkinsnak, hogy a felvilágosult élcsapat most éppen őt „törli el” és teszi a sötét középkor részévé.
Egy időszerű könyv: A gender-elmélet kritikája
Szilvay Gergely A gender-elmélet kritikája (Alapjogokért Központ, 2020) c. könyve kulturális szempontból az évtized egyik legfontosabb magyar nyelvű kiadványa. Ma már nemigen van olyan honfitársunk, aki valamilyen formában ne hallott volna a gendereszmékről. Talán a médiában olvasott az ikonikus témákról, vagy a munkahelyén érzékenyítették, esetleg a Netflix „ébresztette fel”, de az is lehet, hogy épp fordítva: a jobboldali sajtó szembesítette azokkal az ijesztő jelenségekkel, amelyeket ez az ideológiai trend tőlünk nyugatra produkál. Legtöbben azonban kevés valódi érvet és intellektuális kapaszkodót kapnak ahhoz, hogy mélységében megérthessék, mi is történik a világban a nemek körül. Szilvay Gergely könyve ebből a szempontból mérföldkő.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK