A Tűzfal podcast tizennegyedik részében arra keressük a választ, hogy a keresztény közösségekben miért leng ki az inga egyszer a kegyelem, máskor a fegyelem hangsúlyozása felé. Közben a kegyelem működését is megbeszéljük, és kikötünk végül a keresztnél. Az epizódot az előző részekkel együtt megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, kedveljétek, osszátok, és iratkozzatok fel, hogy elsőként értesüljetek az új epizódokról!
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Egyén
A posztkeresztény megéléstörténetek megéléséről
Amikor egy számunkra kényelmetlen, vagy a sajátunkétól radikálisan különböző megéléstörténetet hallgatunk, mondjuk egy posztkeresztény anti-bizonyságtételt arról, hogy valaki hogyan traumatizálódott egy evangéliumi gyülekezetben és hagyta hátra a hitét, könnyű befognunk a füleinket, mintha az illető megélése eleve nem is létezhetne. Valamiféle önvédelmi stratégiára szükség lehet, mindjárt elmondom, miért, de ha felelősséget érzünk a másikért, nem zárkózhatunk el a szívétől és attól, amit el akar nekünk mondani magáról. Persze ez sokkal nehezebb, ha támadónak, igaztalannak vagy igazságtalannak éljük meg a közlést, de fontos visszajelzések is lehetnek számunkra abban, amit hallunk. Ha végiggondoljuk, megfontoljuk, jobbá, bölcsebbé válhatunk, kijavíthatunk hibákat, megtérhetünk rossz viszonyulásokból, de paradox módon végül akár mélyebb meggyőződésre is juthatunk azokban, amiket hiszünk.
Hogyan lett egy történész az evangéliumi mozgalom kritikusából evangéliumi kereszténnyé?
A minap végignéztem egy angol nyelvű interjút, ami annyira feldobott, hogy eldöntöttem, írok róla egy rövid beszámolót. Ez az interjú különösen érdekes lehet azoknak, akik az elmúlt évtizedben inkább csak olyan történetekkel találkoztak, amikor evangéliumi keresztények hátat fordítottak az evangéliumi hitnek és visszafelé kezdtek nyilazni, interjúkban, könyvekben, tanulmányokban, doktori disszertációkban becsmérelve gyökereiket, általában valamiféle buta, ellenszenves, korlátolt, az egyént traumatizáló fundamentalizmusként jellemezve a kereszténységnek ezt a formáját. Én is látom az evangéliumi kereszténység sok fogyatékosságát, de ezek az anti-bizonyságtételek gyakran többet elárulnak az alanyaikról, mint a tárgyaikról, és a méltánytalan ítélet rossz szájízét hagyják a hozzám hasonló olvasókban. Éppen ezért üdítő viszont olyan ellenpéldákkal találkozni, mint ebben az interjúban.
A teljes Krisztust
Ha tanítványok vagyunk, akkor a teljes Krisztust kell követnünk és a teljes Krisztust kell hirdetnünk. Azt, aki az Isten országa elközelítését jelentette be, és azt, aki megtérésre hívott és benne való hitre. Azt, aki meggyógyította a betegeket, és azt, aki megbocsátotta a bűnöket. Azt, aki kiűzte a démonokat, és azt, aki figyelmeztetett azok visszatérésére. Azt, aki előtt János összeesett, mint egy holt, és azt, aki a kezét rátéve azt mondta neki: Ne félj! Azt a Krisztust kell hirdetnünk, aki szerint a paráznák megelőzik a farizeusokat az Isten országában, és azt, aki szerint a megtéretlen...
A fundamentum
Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK