Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
(Az alábbiakban Bolyki László válaszát közlöm Monostori Tibor korábbi cikkére, amelyben a történész a Magyarországi Evangélikus Egyházban szolgálók által kiadott és azóta ezrek által aláírt „Novemberi állásfoglalás” c. dokumentumra reagált. Az én válaszom itt olvasható.)
Sok filmsorozat a következő hatalmi képletről szól. Az embereket fogva tartja valamilyen „rendszer”, de aztán jön egy „forradalmár” (ez manapság jellemzően egy férfiakat megszégyenítő, erős, bátor nő), aki tudatára ébred helyzetüknek, és rengeteg áldozat árán végül mindenkit felszabadít. Az aktuális rendszer nem szükséges, hogy olyan kegyetlen vagy brutális legyen, mint mondjuk A szolgálólány meséjének Gileádja, elég ok a lázadásra az is, hogy a rendszer az egyén számára meghatározott életpályákat biztosít. Figyeljük meg: a cél általában nem is egy új rendszer felépítése, hanem a meglévő lerombolása. Bármi áron. Ezeknek a sorozatoknak ugyanis van egy filozófiai alapvetése, amely ezer és ezer láthatatlan fonállal szövi át a mai nyugati kultúrákat. Az alapvetés ez: az egyén nem szabad, amíg bármi akadályozza a maximális önrendelkezésben.
Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialista nézeteket integráló „német keresztények” (Deutsche Christen) és az ökumenikus mozgalom közömbös viselkedése kapcsán tette fel annak idején a kérdést: „vajon hová tűnt a kereszténységből az eretnekség fogalma?” Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) létrejöttéhez. Az 1934-es barmeni szinódus elfogadta az eredetileg Karl Barth által fogalmazott Barmeni Deklarációt (vagy Barmeni Hitvallást), amely „hamis tanításnak” nevezte a „német keresztények” etikai álláspontját. A szakadás elkerülhetetlen volt. A hitvalló keresztények deklarálták, hogy az egyházat nem lehet a Führer és a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává tenni, mert Jézus Krisztus az egyház ura és vezetője. Bonhoeffer is a Hitvalló Egyházzal tartott, és elvállalta a finkenwaldei lelkészképzés irányítását.
A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.
Következzen most is egy válogatás azokból a könyvekből, amelyek idén a legfontosabbak voltak számomra. Ezúttal több könyvet választottam az olvasmányaimból a kultúra területéről, mint a teológia és a spiritualitás területéről, ráadásul az utolsó négy könyv mindegyikéről van egy podcast beszélgetésünk is (Különvélemény), de ez nem jelent fontossági sorrendet, idén egyszerűen így alakult. Régi (már ismerős) és új szerzők egyaránt lesznek a listán.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK