Pogrányi Lovas Miklós esszéista Molnár Tamás Európa zárójelben c. kötete kapcsán adott interjút a Ma7 felvidéki lapnak, és a következőt mondta: „Molnár világosan kimutatta, hogy maga a felvilágosodás a reformációban gyökeredzik. Egyfajta szemérmesség okán ezt az összefüggést ritkán hangsúlyozzuk. A katolikus konzervatívok nem akarják megsérteni protestáns barátaikat és ezért leértékelik Luther Márton gesztusának történelmi súlyát. […] Mi a reformáció lényege? Az, hogy én döntöm el, miként értelmezem a Szentírást – nem pedig a püspökök testülete. Az egyház intézményesülésének korai szakasza óta konszenzus volt arról, ki jogosult interpretálni az Írást. Egy egész intézményrendszer épült ki erre a célra. Aztán jött Luther, aki azt mondta, az én lelkiismeretem nem engedi, hogy neked igazat adjak. Ez egy rendkívül nagyhatású, forradalmi tett volt, mert ezzel az egyén hatáskörébe helyezi annak megítélését, mi helyes és mi nem, mi igaz és mi nem. A liberalizmusnak ugyanaz a lényege, autonómia. Auto nomos, saját magamnak adom a törvényt. Molnár szerint innen datálható az a szellemi fejlődés, amelynek egyik következménye a hagyományos társadalmat szétziláló liberalizmus.”
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Rendszeres teológia
A megtérés vertikális
A keresztény hitet nem lehet csupán horizontális síkon megérteni. Különösen igaz ez a megtérésre. A megtérés (a keresztény élet kezdete) mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatról szól. Ha felütünk egy tetszőleges dogmatikai tankönyvet, és rákeresünk a megtérés definíciójára, azt fogjuk találni, hogy a megtérésnek két eleme van: a bűnbánat és a hit. Egyik nélkül sincs valódi megtérés. Bűnbánat nélkül a megtérés nem igazi megfordulás, holott ez alapvető bibliai motívum, a megtérést jelző héber ige (שׁוּב) vagy a görög ἐπιστροφη főnév egyaránt utal valamiféle irányváltásra (vö. Jer 26,3; ApCsel 15,3). Aki megtér, az elfordul a rossz úttól és rátér a jó útra. Befejezi a tévelygést és hazatér az atyai házba. Ugyanígy, hit nélkül sem beszélhetünk valódi megtérésről, hiszen a bűnbánat Isten előtti bűnbánat. Az igazi bűnbánat része a bizalom (πίστις), hogy Istenhez vissza lehet térni, és hogy ő kész a megbocsátásra. A megtérésben ott van a bűn feletti szomorúság, és ott van az Istenbe vetett remény. Ott a bűnbánat, és ott a hit.
Engesztelés vagy megváltás?
Talán furcsa kérdés, de felteszem: Jézus Krisztus kereszthalála lényegi célját tekintve vajon engesztelés vagy megváltás volt? És rögtön meg is válaszolom, bár még a kérdés sem biztos, hogy érthető: természetesen mindkettő. Pál ezt írja a rómaiaknak: „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság (ἀπολύτρωσις) által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul (ἱλαστήριον) az ő vére által azoknak, akik hisznek.” (Róm 3,24-25) Itt nem csupán egyetlen levélen, de egyetlen mondaton belül olvassuk Krisztus halálával kapcsolatban, hogy az megváltás (váltság) és engesztelés, tehát mindkettő. A két kifejezést különböző formákban máshol is bőségesen megtaláljuk az Újszövetség lapjain, nem egyedi esetről van szó. De miért merül fel egyáltalán a kérdés, hogy válasszunk a két cél – a megváltás és az engesztelés – közül?
Központi és periférikus igazságok: az eszkatológia példája
A hitben vannak központi igazságok és kevésbé központi igazságok. A kevésbé központi igazságok sem lényegtelenek, csak nem központiak. Többek közt azért vagyok teológus, mert minden fontos számomra, amit Isten kijelentett (a legutolsó nemzetségtáblázat vagy a legkevésbé ismert kispróféta legkevésbé ismert próféciája is), és szeretném megérteni és jól érteni Isten számunkra kijelentett igéjét. De teológusként az is egyértelmű számomra, hogy a Bibliában nem minden kérdés ugyanolyan fontos, és nem is minden kérdés ugyanolyan világos. Bár sokat foglalkozom a Szentírás megértésével, nekem sincs mindenről ugyanolyan mély meggyőződésem, van, amiről egyáltalán nincs is meggyőződésem. Illetve nem minden meggyőződésemről gondolom, hogy ugyanolyan fontos.
Bonhoeffer: hová lett az eretnekség fogalma?
Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialista nézeteket integráló „német keresztények” (Deutsche Christen) és az ökumenikus mozgalom közömbös viselkedése kapcsán tette fel annak idején a kérdést: „vajon hová tűnt a kereszténységből az eretnekség fogalma?” Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) létrejöttéhez. Az 1934-es barmeni szinódus elfogadta az eredetileg Karl Barth által fogalmazott Barmeni Deklarációt (vagy Barmeni Hitvallást), amely „hamis tanításnak” nevezte a „német keresztények” etikai álláspontját. A szakadás elkerülhetetlen volt. A hitvalló keresztények deklarálták, hogy az egyházat nem lehet a Führer és a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává tenni, mert Jézus Krisztus az egyház ura és vezetője. Bonhoeffer is a Hitvalló Egyházzal tartott, és elvállalta a finkenwaldei lelkészképzés irányítását.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK