Nem hiszem, hogy Isten a felekezetek sorsa miatt aggódna. Ő az Egyház mellett kötelezte el magát. Ez nem azt jelenti, hogy a struktúráknak nincs is jelentőségük. Sebestyén Jenő református dogmatikusnak igaza van abban, hogy az Egyház egyszerre institutio és organismus, és egyetértek a hasonlatával, hogy az institutio olyan szerepet tölt be az organismus számára, mint a növény mellé letűzött karó. „Az organismusból születik meg az institutio, de az institutio is táplálja az organismust.” (Református dogmatika III, 83) Az Egyháznak szüksége van valamiféle szervezettségre, és a szervezettség általában túlnő a helyi gyülekezetek szintjén (sok helyen persze ez eleve történelmi adottság). Amikor az utóbbi történik, vagy amikor a már túlnőtt institutio széthasad, akkor beszélünk felekezetekről. Az Egyház túlnyomó része nagyobb felekezetekben létezik, és maguk a felekezetek is olyanok, mint a növény mellé letűzött karók.
Használhatunk azonban másféle metaforát is. A felekezeti institutiókat hasonlíthatjuk a teknős hátán lévő páncélhoz, a csiga hátán lévő házhoz, és ha nem ijedünk meg a kissé méltatlan képtől, olyanoknak is láthatjuk őket, mint a hüllőkön a bőrt. A reformáció idején az Egyház jelentős része levedlette magáról a római institutio kényszerzubbonnyá merevedett bőrét, és új, ruganyosabb bőrt növesztett magára. Azonnal többet is. Időről időre aztán ugyanez megismétlődött a létező keresztény felekezetekkel. Ébredések, lelki megújulások idején különösen jellemző volt ez a fajta intézményi bőrcsere. Az Egyház fennmaradását nem az institutio, hanem az evangélium, Isten igéje és a Szentlélek valósága biztosította, és biztosítja ma is szerte a világon. Ahogy Kierkegaard mondta: a kereszténység ereje nem az intézményes történelme, hanem a vele egyidejű Krisztus. Az élő Krisztus. Ő azt ígérte, hogy egyházán a pokol kapui sem diadalmaskodnak, de ez a vele egyidejű Egyházat jelenti, nem a tünékeny történelmi dicsőséget. Az élet számít. A karó szolgálja a növényt, a karót ezért szükség esetén ki lehet cserélni másikra.
Egyáltalán nem a felekezetek ellen beszélek, pláne nem egyik vagy másik konkrét felekezet ellenében. A felekezeti struktúrák jó szolgálatot tehetnek. A növény sokféle karó mellett életképes marad, időnként rozoga, korhadt karók mellett is. Karókra szükség van. De a karó messze nem olyan fontos, mint a növény. És ha a karó elgörbült, rossz irányba húzza a növényt, vagy rádőlt és elnyomja azt, akkor meg kell igazítani, vagy akár ki is kell húzni és másikat kell a helyére tenni. A karó pótolható. Ezért írtam, hogy nem hiszem, hogy Isten a felekezetek sorsa miatt aggódna. Ha Krisztus még egyes helyi gyülekezetekről is azt mondta, hogy megtérés híján kimozdítja a gyertyatartójukat, nem hiszem, hogy éppen a felekezeti struktúrákat akarná mindenáron megmenteni. Az életet akarja megmenteni, időnként a halott, fojtogató struktúráktól is. Lassan a képekbe is belefulladunk, de annyira talán még nem, hogy kimondhassuk: az Egyházon akkor sem vesznek diadalt a pokol kapui, ha egy vagy több tartóoszlopa elvész. A növények a rejtett magokból is pillanatok alatt újra be tudják nőni a tájat, ha a megfelelő körülmények adottak hozzá. Az élet természete ez. Az ókeresztények, a hugenották, a hitvalló és földalatti egyházak tanúskodnak, hogy az élet fennmarad a katakombákban, a pusztában és a börtönök falai közt is.
Amikor az Egyházról van szó, radikálisan az élet pártján állok. Megtanultam tisztelni a felekezeteket, mert sok értéket fedeztem fel bennük, sőt, az évek során kifejezetten gyanakvóvá váltam a szabadcsapatos, alárendelést kerülő lelkülettel szemben, ami a tágas szabadegyházi világban, ahova tartozom, sajnos túl gyakori. Szépnek tartom az alázatot és az alárendelődést, csúnyának a büszke egyházi anarchiát. De továbbra sem fogom a struktúrákba vetni sem a hitemet, sem a reménységemet. Vannak felekezetek, amelyeknek szerintem egyáltalán nincs jövőjük, sőt, talán jobb is, ha nincs. Luthertől tudjuk (majd Philip Jacob Spenertől is), hogy vannak felekezetek, amelyek idővel valódi babiloni fogsággá merevednek Isten népe számára. Néha az egyetlen megoldás elhagyni az Eufráteszt és újra sátrat verni a Jordán mellett.
Ahol nem tisztelik Isten igéjét, nem Isten igéjeként olvassák a Szentírást, ott nincs jövő. Ahol az evangélium üzenetét a kortárs kultúra aktuális üzenetére cserélik, és azt kérik számon a hívőkön, ott nincs jövő. Ahol visszariadnak a világos, egyértelmű hitvallástól, ahol a hit megvallását megmosolyogni való modernizmusnak, a hitvallókat pedig „fundamentalistáknak” gondolják, ott nincs jövő. Ahol nincs szó bűnről, szentségről, megtérésről, önmegtartóztatásról, ítéletről, megigazulásról, újjászületésről, áldozatos szolgálatról, a láthatatlanokba vetett hitről, Krisztus második eljövetelének reménységéről, és ahol a felekezeti struktúra az isteni magok védelme helyett más gazok befogadó táptalajává válik, ott nincs jövő. Az ilyen institutiókért egyáltalán nem kár. A felettük érzett szomorúságunk pusztán történeti szomorúság, könnyeinkkel a felekezet múltját siratjuk, nem a jelenét szolgáljuk. Isten az élet pártján áll, az élők Istene, nem a holtaké. A levedlett bőr egyáltalán nem olyan fontos, mint az, hogy az élet növekedhessen és új védelmet kaphasson.
Azt kívánom, hogy minél több létező felekezet éljen át belső megújulást, reformációt, Isten Lelke által gyújtott tüzet, ébredést, az ige hatalma általi megtisztulást. De nem történik akkor sem tragédia, ha az Isten Lelkétől jövő katarzis egyszerűen szétrepeszti a meglévő felekezeti struktúrákat, és újakat hoz létre. Nem lehet végső cél, hogy életképtelen, a megújulás akadályaivá vált institutiókat egyben tartsunk, hogy olyanok is együtt maradjanak, akik alig egyeznek valamiben azon kívül, hogy ugyanannak az institutiónak a foglyai. És pláne nem lehet cél, hogy egyben maradjanak az apostoli tanítás hívei és burkolt ellenlábasai. Nem lehet cél, hogy az ortodoxia és a heterodoxia kényszerházasságban éljen, sőt, az isteni cél ennek épp az ellenkezője.„Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek.” (1Kor 11,19) Nem a szakadás a legrosszabb, ami egy felekezettel történhet.
Krisztus Egyháza dinamikus, élő valóság, növekedni, tágulni akar, és ha kell, áradó folyóként lép ki a medréből, hogy új medreket vájjon magának. Ha Isten Lelkét hívjuk, talán megjön, és lehet, hogy erővel érkezik: tűzzel és vízzel. Élő vízzel, eleven tűzzel, és a kettő veszélyes, isteni elegyével. Lehet, hogy a tűz elhamvaszt struktúrákat és a víz elsodor felekezeteket, mégis teremtő erővel hoznak létre valami újat. Lehet, hogy kő kövön nem marad, mégis az Egyház épül tovább, akár a hamvából újjászülető főnixmadár. Az élet betöltheti a meglévő formákat, de újakat is alkothat. Sőt, teszi is mindkettőt kétezer éve, mind az öt kontinensen. Mert végül az élet az úr, a Lélek az Úr, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!
„…….. Krisztus Egyháza dinamikus, élő valóság, …….. az Egyház épül tovább, …….. Sőt, teszi ………. kétezer éve, ……..”
Meggyőződésem, Isten bizonyosan nem aggódik Egyházáért. Habár a mindenkori jelenben népe perspektívájából még folyamatosan épülő fázisban van, ám János apostol közel 2000 évvel ezelőtt már teljes pompájában látta az élő kövekből (1 Péter 2:5) felépült új Jeruzsálemet, a Bárány menyasszonyát. Ez ki lett nyilatkoztatva a Jelenések 21. fejezetében. Isten perspektívájából az Egyház már győzedelmes valóság.
Szép is igaz ez a hitvallás, különösen a karó és a növény metaforája. Hozzáteszem: nemcsak a felekezetek lehetnek karók, hanem a történelmi kereszténység (Christentum) is. (V.ö. Norbert Boltz: Christentum ohne Christenheit). A történelmi kereszténység védelme sokszor a politikai kereszténység védelmével társulhat. Kierkegaard szavai megfontolásra késztetnek: „A kereszténység kiiktatta a krisztushitet…..meg kell próbálnunk visszajuttatni a krisztushitet a keresztésnységbe” (A keresztény élet iskolája, 48.old.). És azért arról sem kell elfeledkeznünk, hogy Krisztus Egyházában is a búza és a konkoly egyszerre nő. A szétválasztás nem a mi dolgunk, hanem az Aratás Uráé. Isten alázatra tanít, hogy ne a magunk igazságában higyjünk, hanem az Ő erejében, szeretében, türelmében.
Egyetértek ezzel a látással, bár érdekelne részletesebben annak kifejtése, mi mindent jelenthet az a kritérium, hogy „Ahol nem tisztelik Isten igéjét”.
Így leírva eléggé kategórikus kijelentés, és első ránézésre olyan egyértelműnek hat.
Mi van akkor, ha az Ige nem tisztelése nem abban nyilvánul meg, hogy nyíltan ellentmondásba kerül a prédikátor azzal, vagy feketén fehéren kimutatható téves következtetésekre jut abból?
Mi van, ha olyan logikai láncolatokba rejtve jut el tévtanításához, amit menet közben a jóhiszemű hívek rágás nélkül lenyelnek? Esetleg éppen a nagymúltú felekezet szervezeti strukturájának igei alapjaihoz méltán lojális hallgató nem vonja a hallottakat kétségbe éppen a beszélő iránt felépült bizalma okán?
Sok esetben ez a megfoghatatlan, és már-már tettenérhetetlen jelenség rémképe üldöz, miközben akárkit is hallgatok, ami miatt a saját szemléletemet cinizmusként kezdem értelmezni. Hogy melyik jelenség veszélyesebb rám nézve, meg sem mondhatom.
Ide is bemásolom, amit a facebookra posztoltam ki: Izgalmas időket élünk, tele változással és új lehetőségekkel. Meggyőződésem, hogy ma nem önemésztő jeremiádákra, köldöknézegető értelmiségi tépelődésekre, meg gyümölcstelen végidős riogatásokra van szükség, hanem olyan egyházra, amely szilárdan áll az evangéliumban, bízik a Szentírás igazságában, telve van Szentlélekkel, örömmel és bizonyossággal, ügyel az életszentségre, kész az áldozathozatalra, nem ijed meg az ellenfelektől, szereti Istent és az embereket, tud érvelni a hit igazsága mellett, felkészült az ellenvetések megválaszolására, reménységgel tekint a jövőbe, és félelem nélkül, bátran hirdeti az Úr Jézus Krisztus szabadítását a bűn és a halál hatalmából! Az ilyen egyháznak van jelene és van jövője.
„Izgalmas időket élünk,……………..”
Így kezdi fentebbi bejegyzését Ádám, amit hasonlóan érzékelek. Figyelemfelkeltő gondolatait magamra nézve követendőnek tartom, ezért teret engedek a bennem élő Szent Szellemnek, hogy folytassa ez irányú munkáját személyiségemben.
Ugyanakkor tapasztalatból ismerem a negatív hatások visszahúzó erejét, aminek kiváltója lehet ó emberem hit által megfeszített állapotban való tartásának gyengülése (Róma 6:6), életkörülmények, vagy maga az ősellenség.
Ilyenkor helyreállásomban hatékonynak bizonyul pl. Dávid király gyakorlata, aki szorultságaiban (elkeseredéseiben) megerősítette (serkentette) magát Istenében, az Úrban:
„Dávid igen nagy szorultságba jutott (nagyon elkeseredett), ………, azonban Dávid megerősítette (serkentette) magát az Úrban, az ő Istenében.” (1 Sámuel 30:6)
Kicsit úgy hangzik ez az egész, mintha az Egyház intézményi aspektusainak lebecsülésére és a felekezetek pótolhatóságára vonatkoznak.
A felekezetek nem csupán struktúrák, hanem az Egyház életében betöltött szerepük révén fontosak. Az élet és a struktúra kapcsolata dinamikus, és mindkettő szükséges az Egyház növekedéséhez és fennmaradásához. Az alábbiakban lenne pár megjegyzésem azért:
Isten aggódása a felekezetekért: azt állítod, hogy Isten nem aggódik a felekezetek sorsa miatt. Ez ellentmond annak a bibliai elképzelésnek, hogy Isten gondoskodik népéről és védelmezi őket (5Móz 32,9–14). A presbiteriánus hagyományban is hangsúlyozott, hogy az egyházak, mint Isten népe, fontosak számára. A Westminsteri Hitvallás például kifejezi, hogy Isten gondviselése kiterjed az egyházra és annak tagjaira.
A struktúrák pótolhatósága: Bár ez igaz lehet, a Szentírás is hangsúlyozza az intézményi struktúrák szerepét az Egyház életében. Pál apostol például az egyházat Krisztus testeként írja le, amelyben a hívők különböző szerepeket töltenek be (1Kor 12,12–31). A presbiteriánus egyházakban a presbiterek és a lelkipásztorok együttműködése biztosítja az egyház szervezett működését, ami nem pótolható könnyen.
Az élet és a struktúra viszonya: Ahogy Jézus mondja: „A szőlőtőről és a szőlővesszőkről” szóló példázatában, ahol a szőlőtő (Krisztus) és a szőlővesszők (a hívők) kapcsolata a legfontosabb (Jn 15,1-17). A felekezetek, mint a szőlővesszők, segíthetik a hívők növekedését és gyümölcstermését. A struktúrák és az élet harmóniáját az egyházkormányzás biztosítja, amely a gyülekezetek képviselői, a presbiterek gyűlésein alapul.
A felekezetek szerepe az Egyház életében: A felekezetek nem nélkülözhetetlenek? Szerintem meg a felekezetek fontos szerepet játszanak az egyház szervezett működésében és a hívők lelki növekedésében. A Westminsteri Hitvallás például hangsúlyozza a hitvallások szerepét az egyház életében, ami a felekezetekhez kötődik.
Kedves Umbraticus Veritas,
végigolvastad a cikket?
Végig.
Akkor nem értem a kommentedet.
Az én megközelítésem az volt, hogy az Egyház intézményi aspektusait és a felekezetek szerepét hangsúlyozzam, mivel úgy látom, hogy ezek fontosak az Egyház életében. Nem arról volt szó, hogy figyelmen kívül hagynám az élet és a struktúra közötti dinamikus kapcsolatot, hanem arról, hogy mindkettő szükséges az Egyház növekedéséhez és fennmaradásához.
Természetesen tisztelem a cikkben megfogalmazott nézeteket, és értem, hogy a felekezeti struktúrák pótolhatóságát hangsúlyozzák. Azonban úgy gondolom, hogy a felekezetek szervezeti szerepe és a hívők lelki növekedéséhez való hozzájárulása nem elhanyagolható.
Ugyanezt mondom én is.
Alábbi hozzászólásom az „Adventista politikai elemzők teológiai szemüvege” témához is kapcsolódik, de mivel az egyházi struktúrák (Ádám által is méltatott) jelentőségéből indulok ki, így ide írom.
Jézus a jó pásztor példázatában az egyetemes egyházra vonatkozóan „nyájról” beszél, viszont az egyház kisebb részei kapcsán az „akol” kifejezést használja. A Jn 10,16-ban egy nyájról, de több akolról olvasunk. Bár Jézus pásztori mivoltja az egész nyáj minden juhait összefogja, de ezt Ő nem a juhok alkol szerinti különbözőségének tagadásával teszi, hiszen az egyházon belül eltérő részegységek valóságát maga is elismeri. Ezt mondja: „Más (egymástól eltérő) juhaim is vannak nékem, melyek nem ebből az akolból valók.”
Úgy vélem keresztényként nem kell sablonosnak, vagyis egyformának lennünk. Nem kell a Bábel tornyába beépített tégladarabokhoz hasonlóan minden egyes keresztényhez illeszkednünk. Hanem inkább az élő kövek egyediségéhez hasonlóan sokfélék kell legyünk. A Bábel „tégláiból” létrehozott uniformizált egységét Isten szétverte. Ezért ügyelnünk kell arra, hogy az egyházat ne az egyformaság, ne az átlagos középszerűség, vagy a mindenben azonos istentiszteleti forma és valami közös nevező tartsa össze, hanem az egy Szellem.
Isten nem azt akarja, hogy mindannyian egy nyelvet beszéljünk, hanem, hogy a különböző nyelveink ellenére is egyformán értsük meg az Isten dolgait. (Vö.:Apcs 2,3)
Ahogyan a különböző nemzetek a maguk egyéni nyelvük által őrzik meg sajátos egyéni kultúrájukat, nemzeti arculatukat, ugyanígy az egyházszervezet változatos és sokszínű élete is csak sajátos gyülekezeti identitásunk megtartása által őrizhető meg. Szerintem Isten királysága nem a differenciálatlan (globalista) egyházban található, hanem az egymástól szervezetileg elkülönült (szuverén) és ezért igen változatos gyülekezeti struktúrában.
Nem értek egyet Buda Péter Gal 3,28 on (Krisztusban nincs zsidó, sem görög…) alapuló érvelésével, mely szemüvegen át, a globalizmus sem érződik fenyegetőnek, ellenben a nemzeti szuverenitásban, az etnikai- vagy vallásos nacionalizmust, sőt már-már a nácizmus rémét vetíti ki.
Isten meghatározta a népek elrendelt idejét és lakóhelyük határait, hogy keressék az Urat és… megtalálják. (Ld.Apcs 28,26) Vagyis Istent nem a korlátlan létszámú és azonos identitású globális közösségben élve lehet megtalálni, hanem azok között, akik elrendelt lakóhelyük határait megtartják. Ez az egyházra nézve sem jelenthet mást, mint a helyi gyülekezetek egymástól való különbözőségének és keretezettségük általi szuverén jellegének elfogadását.
Ezen felvetésem mellett viszont azt is hangsúlyoznom kell, hogy a szuverenitás sem jelenthet egy vég nélküli elaprózódó folyamatot. A másoktól teljesen független keresztények, törvényszerűen elszigetelődnek társaiktól. Önző és önös elkülönülésük, öntörvényűségük, saját közösségi identitásvesztésükhöz vezet, ami éppolyan káros az egyházra nézve mint a jellegtelen uniformizálódás. Az Isten által kigondolt egység tehát nem az egyformaságban, de nem is a végletekbe menő elkülönülésben, egyénieskedésben van, hanem az egymástól kultúrálisan, látásmódban és identitásban eltérő, de szellemben mégis egységes gyülekezetek sokszínűségében.
Tehát a keresztények közötti egységet nem a közös „uniformis”, nem a sablonos téglaszerű egyformaság, hanem az az egyedi jellegzetességeinket megőrző, de a saját gyülekezet élő egyedi köveihez mégis pontosan illeszkedő egyének struktúrájában találjuk.