Oscar Cullmann az apostoli és az egyházi hagyomány közti hierarchiáról
Oscar Cullmann sokszínű és gazdag teológiai munkája leginkább az ún. üdvtörténeti iskolát erősítette, de magában foglalta a római katolicizmussal való párbeszédet is. Nem véletlen, hogy egyik legfontosabb könyve éppen egy Péterről szóló monográfia (Petrus. Jünger – Apostel – Märtyrer: Das historische und das theologische Petrusproblem), amely egyszerre kritikus a protestáns exegézissel szemben, amely hagyományosan inkább elvitatta Pétertől a Kőszikla szerepet, és a római katolikus teológiai hagyománnyal szemben, amely Péter Kőszikla szerepének egyszeri és megismételhetetlen voltát tagadta. Cullmann protestáns megfigyelőként vett részt a II. Vatikáni Zsinaton. Ökumenikus munkája miatt Karl Barth azzal viccelődött, hogy sírjára fogják majd írni: „Három pápa tanácsadója volt.” Mindezek fényében különösen érdekes, amit egyik teológiai esszéjében az apostoli és az egyházi hagyomány közti különbségről megfogalmazott:
Mi következik Ferenc pápa szexuáletikai maszatolásából?
Régóta komoly fejtörést okoznak Ferenc pápa kétértelmű megnyilatkozásai, de a Hittani Dikasztérium legutóbbi nyilatkozata, amely lehetővé teszi azonos nemű párok egyházi megáldását, joggal veri ki a biztosítékot még azoknál is, akik eddig hajlandók voltak nagyon messzire elmenni abban, hogy Papa Francesco progresszív irányba való kikacsintásait a kétezer éves hagyományon belül értelmezzék. Most is nyilván elindul az örök vita, hogy a római katolikus hagyományfejlődés átírja, meghaladja vagy egyszerűen csak kibontja-e Jézus Krisztus és az apostolok tanítását. Szinte a végtelenségig lehet ezt folytatni a szexuáletikai nyitás területén is. Lehet vitázni, hogy vajon a Dikasztérium a melegpárok megáldásának engedélyezésével most felülírta azt, amit eddig az egyház a homoszexuális kapcsolatokról tanított, vagy csak egy üres gesztust tett, hogy megtartsa a németeket, vagy mindössze nyitottságot akart közvetíteni, ami nem ír fölül semmi lényegeset, legfeljebb megbirizgálja a konzervatívok érzékenységét, ami egyáltalán nem árt.
A lelkipásztorok kontárok lennének?
A címben megfogalmazott kérdéssel nem arra utalok, hogy egy-egy lelkipásztor jól vagy rosszul végzi-e a szolgálatát. Kétségkívül vannak az egyházban kontárok, akik hanyagul, ügyetlenül, esetleg bölcstelenül, hozzáértés nélkül vezetnek. Vannak kifejezetten rossz, alkalmatlan lelkészek. Vannak hamis munkások is. Talán azt is kimondhatjuk, hogy története során az egyháznak a legtöbb kárt a hűtlen pásztorok okozták, akik – ahogy Ezékiel próféta már az ószövetség idején is fogalmazott – „magukat legeltették” (Ez 34,2). Vannak pásztorok, akik valójában béresek, a szolgálatot csupán pénzért, fizetésért végzik, igazi felelősséget nem vállalnak, komolyabb áldozatokra nem hajlandóak. Sőt, tragikus módon állnak farkasok is pulpitusok mögött, akik lerombolják a hitet és elemésztik a nyájat. De most nem ezekre a konkrét esetekre gondolok, hanem általánosabb értelemben magára a lelkipásztori szolgálatra. Vajon nem kontárság maga a lelkipásztori munka?
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (26) – Ha békével hordozzák büntetésüket
„…ha majd megalázkodik körülmetéletlen szívük, és békével hordozzák büntetésüket, akkor visszaemlékezem a Jákóbbal kötött szövetségemre, az Izsákkal kötött szövetségemre meg az Ábrahámmal kötött szövetségemre, és visszaemlékezem az országra is.” (3Móz 26,41b-42)
Isten a szövetség áldásait és átkait sorolja ószövetségi népének. Ha a rendelkezései szerint élnek, megtartják parancsolatait, vagyis a szövetség rájuk eső részét, kész megáldani őket bőségesen. Ha azonban elhagyják a szövetséget, hátat fordítanak neki, Isten megvonja áldásait és rossz dolgokkal bünteti, fegyelmezi őket. Nem csupán arról van itt szó, hogy vétkeznek, hiszen azt az áldozati rendszer kezelni tudta, hanem arról, hogy hűtlenül elfordulnak tőle, hátat fordítanak neki, nyíltan szembeszegülnek parancsolatainak. A következmények ebben az esetben súlyosak és számosak.
A szeretet az szeretet?
A Tűzfal podcast huszonharmadik részében a szeretet szót igyekszünk megmenteni az elkárhozástól. Vajon mit jelent ez a szó, és hogy jelenthet gyökeresen eltérő, néha egymást is kizáró dolgokat? És ami talán még izgalmasabb: mi lehet a fogalom mélyén, ami mégis indokolja a szó többféle használatát? És hogy kapcsolódik a szeretet fogalma, ami a Karácsonyt is körbefonja, Erószhoz, a jó, az igaz és a szép utáni vágyakozáshoz, amiről az előző részben beszélgettünk? Ezekre a kérdésekre keresünk válaszokat Bolyki Lacival. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy...
Eutanázia-vita: inkább szeressük a szenvedőket!
Az utóbbi hetekben fellángolt Magyarországon is az eutanázia-vita. Nehéz erről a kérdésről érzelmek nélkül beszélni, és talán nem is szabad, hiszen megoldhatatlannak tűnő emberi sorsokat érint. Olyanokat, mint Karsai Dánielé, aki gyógyíthatatlan, ijesztő lefolyású betegsége miatt fordult az Európai Bírósághoz, hogy nálunk is engedélyezett legyen az eutanázia lehetősége. Ha valaki még nem élt át elviselhetetlen fájdalmakat, vagy nem volt olyan ember közelében, aki igen, aligha tudja elképzelni, milyen lehet a halált kívánni. Ültem haldoklók ágyánál, láttam lehetetlen, darabokra tört, kilátástalan élethelyzeteket, beszélgettem depressziós, reménytelen emberekkel, hallottam pokoli fájdalmak között jajgatókat, azt hiszem, értem, miért gondolják nemesebb kimenetelnek a mesterségesen előrehozott halált. A lelki sötétség mélységeivel is találkoztam: rokonaim, barátaim, ismerőseim körében többen követtek el kétségbeesésükben öngyilkosságot. A mostani vita mégis mély aggodalommal tölt el, mert a kultúránk megint olyan ösvényre lépne, amerre szerintem nem szabad elindulnunk. Mindjárt elmondom, miért, de előtte tisztázzunk egy fontos különbséget.
Dicséret vagy hízelgés?
Talán mindnyájunk számára ismerős a szituáció, amikor egy ember dicsérete kellemesen érint bennünket, ugyanakkor valahogy mégis kellemetlenül érezzük magunkat tőle. Nem arra az egyébként szintén gyakori jelenségre gondolok, amikor önértékelési vagy más problémák miatt egyszerűen csak nehezen tudunk elfogadni bármilyen dicséretet, hanem azokra a konkrétabb esetekre, amikor bár jólesik a dicsérő szó, valahol mélyen mégis nyugtalanná tesz, vagy épp fordítva, a dicséretből áradó energiákat a nyugtalanságunk ellenére fogadjuk el. A nyugtalanságunk oka ilyenkor az, hogy a dicséret inkább hízelgésnek hat. De vajon mi különbözteti meg egymástól a kettőt?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK