Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (32) – A sodródás bűne
„Majd ezt kérdezte Mózes Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket?! Áron így felelt: Ne lobbanjon haragra az én uram! Magad is tudod, hogy milyen gonosz ez a nép. Ezt mondták nekem: Készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon! Mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból. Erre azt mondtam nekik: Akinek van aranya, szedje le magáról! Ők ide is adták nekem, én meg tűzbe dobtam, és ez a borjú lett belőle.” (2Móz 32,21-24)
Ahhoz, hogy a nép bálványimádóvá váljon és Isten ítélete alá kerüljön, Áronnak – a leendő főpapnak – elég volt akarattalanul sodródni az ő akaratukkal. A tragédiához csak annyi kellett, hogy Áron nem állt ellen gonosz törekvéseiknek. A meghatározó pillanatban ernyedt volt. Konfliktuskerülése miatt született az aranyborjú.
Gondolatok a foci EB margójára
Eltelt egy hét, kicsit lehiggadtam, úgyhogy utólag leírom néhány gondolatomat a foci Európa Bajnoksággal kapcsolatban. Amióta az eszemet tudom, szeretem a focit – nézni is, csinálni is –, de rég volt, hogy belülről ennyire megmozgatott volna, ami a pályán és azon kívül történt. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Az elmúlt hetekben sokan rámutattak – Bohár Dánieltől Puzsér Róbertig – hogy ez az EB több volt, mint egy szimpla EB, de még mindig nehéz pontosan megítélni a jelentőségét annak, ami ténylegesen történt. Nem akartam első indulatból írni, ezért vártam eddig ezzel a poszttal, most meg azt remélem, hogy a várakozás közben nem zápult meg a téma. Ha Jósa Bálint nem nyilatkozott volna, talán hagynám is. Így viszont kezdem az elején.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (31) – Szent és profán
„Lásd, név szerint elhívtam Becalélt, Húr fiának, Úrínak a fiát Júda törzséből. Betöltöttem őt isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkára, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, kövek vésésére és berakására, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére.” (2Móz 31,2-5)
Az egész Szentírás világképét meghatározó mozzanat, amikor Isten betölti Becalélt a lelkével, hogy a szentély kellékeit elkészíthesse. Ebben a mozzanatban ugyanis találkozik egymással a szent és a profán, az anyagi és a spirituális, a hétköznapi és az ünnepi, a földi és a mennyei, vagyis mindaz, ami Isten világát – és benne az ember létezését – alkotja.
Megtalálták a vallásosságért felelős agyterületet?
Időnként megdöbbent, hogy magasan képzett természettudósok mennyire naiv filozófiai elképzelésekkel értelmezik saját tudományos eredményeiket. Erre egy friss példa az a kutatás, amelyről az Index így adott hírt: „Megtalálták a vallásosságért felelős agyterületet”. A kutatás a Harvard Egyetem orvosi karának egyik intézetében készült, és a Biological Psychiatry nevű szaklapban jelent meg. Tudománynépszerűsítő újságírók persze mindig a szenzációs tálalást részesítik előnyben, ebben nincs semmi különös, de most mintha a kutatás vezetője, Michael Ferguson sem venné észre, hogy saját szakterületét átlépve metafizikai megállapításokat tesz, amikor így összegzi a kutatást: „Eredményeink arra mutatnak, hogy a spiritualitás és vallásosság alapja egy mélyen az idegrendszerbe szőtt neurobiológiai dinamika. (…) Megdöbbenésünkre a spiritualitás központját az evolúció során egyik leginkább megőrzött agyi struktúrában találtuk meg.”
A világ grádicsai az egyházban?
A fenti kép egy izlandi templom frissen festett kerti lépcsője. Ha jól látom, az Isten házába ott csak a szivárványos grádicsokon lehet feljutni, az egyetlen alternatíva a sziklamászás, ami idősebbeknek nyilván nem opció. Jegyezzük meg: ez nem egy tarkára kivilágított stadion, nem egy városházára politikusok által kitett szivárványos zászló, nem egy piactéren elhelyezett LMBTQ-szimbólum, hanem egy keresztény templom, amelynek 21. századi jelképe, üzenete és hitvallása a szexuális forradalom ideológiája. Az egyház a történelemnek pont azon az oldalán menetel, ahol a világ, maga is a hátán cipeli a zászlót, amit a környezete lenget és a magasba emel. Hite a világ hite, reménysége a világ reménysége, szeretete a világ szeretete. Egy másik történelmi kor másik zászlaja jutott erről az eszembe.
Szavak és szimbólumok elkárhozása
Nemcsak az emberek, de az emberek kommunikációra használt jelei is el tudnak kárhozni. Ez akkor történik, amikor a jel elveszíti önmagával való kapcsolatát, léte eredeti értelmét, és egészen mást kezd szimbolizálni, mint amit eredendően jelentett. Így lett a „népi demokrácia” szóösszetétel a demokrácia ellentéte; így lett a Pravda (Igazság) a hazugság szimbóluma; így lett a Népszabadság egy egész nemzedék számára a nép által vívott szabadságharc eltiprásának a jelképe (a Népszabadságról még Esterházy Péter is azt írta a kilencvenes évek közepén: „már csak a nevét utálom”); így lett a „felszabadítás” az elnyomás szava; így lett a „baráti” a tankokkal kikényszerített szövetség jelzője, a „rothadó” kapitalizmus a prosperáló Nyugaté, a „reform” pedig a brutális gazdasági megszorításoké.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (30) – Váltságdíj
„Amikor összeszámolod Izráel fiai közül azokat, akiket számba kell venni, adjon mindenki váltságdíjat magáért az ÚRnak, amikor számba veszik, hogy ne érje őket csapás a számbavétel miatt.” (2Móz 30,12)
A számbavétel a szentély építése miatt volt fontos. Minden húsz évesnél idősebb, akit számba vettek, a kijelentés sátrában zajló szolgálatra adott fél sekel adományt. Részben ebből épült az illatáldozati oltár, a rézmedence, ebből vásárolták meg a szent olajhoz szükséges finom balzsamot, folyékony mirhát, kassziát, balzsamos nádat és olivaolajat, valamint a füstölőszerek alapanyagait: az illatos gyantát, az erős illatú mézgát és a tiszta tömjént.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK