„Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája lesz testvérei közt!” (1Móz 9,25)
Kánaán Hám fia volt, de a név Cassuto szerint itt inkább a kánaániakra vonatkozik, a népekre, amelyek Hámtól származtak (From Noah to Abraham, 153-155). A kánaániak istentelensége égbe kiáltott, és be is telt, mire az ÚR kihozta Sém fiait Egyiptomból. A Kánaánra kimondott átok beteljesedett. Isten megbüntette az atyák bűnét a fiakban harmad- és negyedízik, sőt, itt még tovább is. Hám megvetette az apját, utódai megvetették az Istent. Hám a testvérei elé hányta apja szégyenét, a föld kihányta Kánaánt. A fiak foga belevásott az egresbe, amit az apák ettek, de ahogy Ezékiel is hangsúlyozza, a fiak a saját vétkeikért felelősek, ha az apjukét folytatják is (Ez 18,1-4). Minden generáció maga is beleharap az egresbe.
A történet arról szól, hogy az özönvíz után Nóé lerészegedett, pőrére vetkőzött a sátrában, és ki tudja még milyen szégyenteljes dolgokat tett. Hám meglátta őt meztelenségében, majd kiment és elmondta a látottakat a testvéreinek. Hám verbálisan a fivérei elé vetette apja kitakart szégyenét. Sém és Jáfet viselkedése éles kontrasztban áll ezzel: ők megfogják Nóé ruháját, háttal mennek be a sátorba, szándékosan elfordítják az arcukat, hogy ne lássák apjuk meztelenségét, majd ugyanígy jönnek ki a sátorból. Sém és Jáfet befedezik atyjukat a szégyen óráiban. Megadják neki az apának járó tiszteletet. Mikor aztán Nóé kijózanodik, megáldja Sémet és Jáfetet és megátkozza Hám utódait.
Mai szemmel szinte érthetetlen Nóé reakciója. Nóé megérdemelte, hogy Hám kinevesse, és igazán hálás lehetett két másik fia nemes cselekedetéért. Érthető, hogy Nóénak rosszul esett Hám viselkedése, de nem túl erős az áldás és az átok? Azt hiszem, a mi kultúránk annyira messzire jutott már a tekintély devalválódásának kánaáni útján, hogy nem tudjuk érzékelni a gesztusok szintjén végrehajtott patricídium jelentőségét. Dosztojevszkij A karamazov testvérek c. regényében prófétai módon kapcsolja össze egymással az apagyilkosságot és az istengyilkosságot. Istent veti meg, aki az apját veti meg. Isten és ember között az első parancsolat arról szól, hogy adjuk meg Istennek a tiszteletet. Emberek között az első parancsolat arról szól, hogy adjuk meg apánknak és anyánknak a tiszteletet. A kettő közötti kapcsolat megkerülhetetlen.
Nóé látta, hogy Hám útja hová vezet. Aki megveti az apját, annak Isten sem lesz tekintély. Akinek Isten nem tekintély, azt egyszer a föld is kihányja magából. Az apák méltatlansága nem menti a fiak tiszteletlenségét.
„Urunk, félelmes ez a történet. Kérünk, bocsásd meg apáink bűneit, és bocsásd meg a mi vétkeinket apáink ellen! Fordítsd az apák szívét a fiakhoz, és a fiak szívét az apákhoz, hogy ne jussunk Kánaán sorsára! És mindenek felett: fordítsd a szívünket Tehozzád!”
Szia Ádám, most nem akarok messzemenő vitába folyni, csak annyit jegyeznék meg, hogy a héber szöveg alapján Noé mondatai nem óhajtásként, hanem ténymegállapításként is értelmezhetőek (mert a rövidült imperfectum sem mindig cohortativus-imperativus, hanem lehet kijelentő módú folyamatos értelme [vö.: „j’hi or, va-j’hi or”], a teljes alaknak még inkább!). Tehát teljesen helyes értelmezés és fordítás: „Kánaán átkozott lett! [árúr: passzív participium! nem óhajtás, hanem ténymegállapítás] Szolgák szolgája lesz [nem legyen!] testvéri között… neki lesz [nem legyen!] szolgája Kánaán.”
Így nem kell feltételeznünk, hogy egy nagyapa óhajként fejezi ki unokája átkozottságát (azaz megátkozza), hanem csak – szellemi ember lévén – megállapítja, hogy az a tett következtében átkozott lett, mert a szellemi törvény (generációs átok) – emberi akarattól függetlenül – működni fog, és Megváltás még nem lévén, ezt a következményt, sajnos, nem lehet megúszni.
Lehet, hogy Noé sírva mondta ezt. Szerintem nem biblikus etikai következtetések folynak abból, ha az ilyen átkokat óhajtásként értelmezzük, és nem ténymegállapításokként. A héber pedig (pl. a Zsoltárok átkainál is) túlnyomó többségében a teljes imperfectum alakokat használja (azaz folyamatos kijelentő módot), de amikor – néha – a rövidültet, az sem szükségképpen óhajtó-felszólító-kohortatív jelentésű (ez gyakran látszik a héberben). Dávid is tényként állapítja meg ellenségei pusztulását, nem pedig – saját – akaratként kívánja.
E nyelvi jelenségről és etikai, valamint történelmi és egyháztörténeti jelentőségéről itt írtam részletesen:
http://www.ujexodus.hu/tema/kham_kanaan_kalvin_es_karoli
Üdv,
RTS
Kedves RTS,
köszönöm a kiegészítésedet, harmonizál a posztommal. Elolvastam a cikkedet. Kiváló gondolatmenet, egyetértek vele. Csak azt sajnáltam, hogy a fordítási problémát némiképp a kálvinizmusra élezted ki, holott a kálvinista Károli ebben a kérdésben a te oldaladon áll, a rabszolgakereskedelem ellen pedig komoly hívő kálvinisták (tehát nem a vallásos ideológusok) harcoltak (pl. Wilberforce, Newton, Beecher, Spurgeon). Kálvin pedig az Institutióban gyönyörűen ír arról, ahogy a Bibliában megnyilvánul Isten kedvessége és kegyelme (épp most olvasom újra).
De egyetértek veled Kánaán megátkozása kérdésében.
Az nem lehetséges, hogy az atya mezítelenségének (ערבת אב – ervat av) felfedése (גלה, gala) jelen esetben eufemizmus arra, hogy Hám Noé feleségével hált? Az ערבת אב (ervat av) beletartozik az apa feleségével való hálás a Lev 18,8 szerint (עֶרְוַ֥ת אֵֽשֶׁת־אָבִ֖יךָ לֹ֣א תְגַלֵּ֑ה עֶרְוַ֥ת אָבִ֖יךָ הִֽוא), mert az apa feleségének mezítelensége az apa mezítelensége, a Lev 18,7 szerint pedig a mezítelenség felfedése (גלה, gala) pedig a szexuális együttlétre eufemizmus. Eszerint lehetséges lenne úgy is értelmezni, hogy Hám Noé feleségével hált, ennek „eredménye” Kánaán születése. Itt olvasunk először Kánaánról, a történet integráns részeként, többször is hangsúlyozva, hogy Kánaánnak Hám az apja (mintha ennek ismételt tisztázása különösen fontos lenne) – az átkot pedig nem is Hám kapta (vagy Hám leszármazottai általában!), hanem kifejezetten Kánaán, holott ő egyébként semmit nem csinált, de mégis valahogy az egész történet róla szól (ezt a furcsa tényt más elmélet nem nagyon magyarázza). Az esemény lehet, hogy így nem csak erkölcsi kihágás, hanem Hám kísérlete is lehetett arra, hogy a testvérei között dominanciára tegyen szert (pl. hogy Kánaánon keresztül Hám vonala dupla áldáshoz/örökséghez jusson Noén keresztül, az ebből való kirekesztésből is utalhat Noé kijelentése Kánaánra vonatkozóan). Ez a magyarázat persze nem teljesen kielégítő (pl. Noé felesége egyáltalán nincs említve a történetben explicit módon, azonban ennek más oka is lehet ill. általában nincsenek a feleségek említve máshol sem). De igazából semmilyen más jó magyarázatot nem hallottam erre az epizódra.
Steve,
érdekes a felvetésed. Ugyanakkor érdemes elolvasni Cassuto kommentárját az esetről. Ő végigveszi a szöveg recepciótörténetét és a lehetséges megoldásokat (bár az általad felvetettet nála nem olvastam). A rabbinikus irodalomban (b. Sanhedrin 70a) megjelenik az a mások által is említett lehetőség, hogy Hám talán kasztrálta a magatehetetlen Noét, hogy ne legyen több utódja. A szöveg viszont semmi ilyesmit nem említ. Nekem tetszik Cassuto megoldása Kánaán (és nem Hám) megátkozására: az átok a kánaániakra vonatkozik későbbi nemzedékekben (Kánaán tehát itt kollektív jelentéssel bír, és a szöveg keletkezésekor ez már beazonosítható). Ez egybecsenghet RTS érvelésével is, hogy itt nem jussivusról van szó, hanem sima jövő időről (átkozott lesz), vagy a passzívumban lévő participium miatt akár csak az átok konstatálásáról (Kánaán átkozott lett – és lesz a jövőben). Tehát a tett Hámé, a következmény az utódoké – nemzedékeken át.
Igen, ezt csak érdekességként említettem, minden megoldás mellett vannak pro-k és kontrák. RTS verziójában nem éthető a logikai kapcsolat Hám tette és Kánaán átka között (ad-hocnak tűnik a dolog, hogy valamiért úgy adódott, hogy Hám ezen tette miatt az átok valahogy pont az egyik fiára, Kánaánra „esett”, aki lehet, hogy éppen akkor pl. valahol sétált, vagy még meg sem született). A kánaániak egy jól körülhatárolható csoport (egyébként nem biztos, hogy csak vérségi alapon, lehet, hogy földrajzi alapon is soroltattak ide népek), és pl. az egyiptomiak (Micrájim) vagy Kus egyértelműen nem tartoznak oda, holott ők is hámiták, tehát a kollektív jelentés is hordozza az ad-hocsággal kapcsolatos problémát.
Na mindegy, ebből nem akarok vitát nyitni, csak jelzem, hogy nem értem teljesen a történetet. 🙂
Ha valakinek a gyereke átkozott, akkor a szülő is átkozott, ha valakinek a gyereke szenved, akkor a szülő is szenved. A ma embere nehezen érti, hogy mi a baj a mezítelenséggel. Nem látja a mezítelenség propagálásának, veszélyeit, a kukkolás megbetegítő, bűnbe vivő voltát. Isten az embert felöltöztette, mert a mezítelenség az ember szégyene, rútsága.
Szia Zoli,
a kérdés nem az, hogy sajnálnunk kell-e Hámot és hogy ő ezt hogyan élte meg, hanem hogy Hám leszármazottai közül mi köze Kánaánnak a történethez. Valahogy olyan magyarázatot kellene keresni, ami ebből a szempontból értelmessé teszi a történetet. A fentebb előadott magyarázat szerintem ehhez a közelebb áll, miközben persze nem bizonyítható, és tradicionálisan nem is ismert magyarázat (de ettől függetlenül még van valamennyi exegetikai létjogosultsága). Ebben a kontextusban az is érthetővé válna, hogy Hám miért látta fontosnak, hogy beszámoljon az eseményekről a testvéreinek (hiszen ez a tett csak akkor ér valamit, ha nyilvános és mindenki tud róla). Rúben Bilhával történt hasonló esetéből láthatjuk, hogy az atyja ágyasával való hálása összefüggésben állhatott a bizonytalan elsőszülötti jogával vagy valamiféle „primátus” megszerzésével – Rúben a kevésbé szeretett feleségtől származott, és emiatt bizonytalannak érezhette a helyzetét. Jákob valamikor az élete végén tisztázza a helyzetet (de addig sem volt titok az esemény, valószínűleg nem véletlenül), és pontosan az esetre hivatkozva tagadja ki Rúbent az elsőszülötti áldásból (hasonlóan ahhoz, ahogy – ebben a modellben – Noé eljárt). Hám és Rúben esetén még nem volt Tóra, így az atyai ágy megfertőztetése lelkiismereti kérdés volt (de a lelkiismeret szerint is egyértelműen rossz dolog), amely versengett a tett politikai erejével/vélt stratégiai előnyével. Ugyanezt látjuk Absolonnál – az ő esetében a tette a Tóra alapján is egyértelműen elítélendő dolog volt (lásd Lev 18 – erről Absolon bizonyára tudott), mégis Absolon számára a Tóra kategorikus tiltásánál is erősebb szempont volt az atya ágyasaival való nyilvános hálás (itt is fontos volt, hogy mindenki tudjon róla) hatalomgyakorlásban ill. elsőbbség demonstrálásában beöltött szerepe.
Steve
Hallani olyan magyarázatot is, amely szerint az átok kimondására/megállapítására egy Kánaán által elkövetett tett vezette Noét, amelyről azonban hallgat a Biblia. Erre utal a 9,24 vers („… amit tett vele az ő kisebbik fia”); a 10,6 versben pedig Kánaán valóban utolsóként szerepel Khám fiai felsorolásában. Vagy ezek a felsorolások (pl. 10,1 … Sém, Khám, Jáfet) nem a születési sorrendet követik? Esetleg a „kisebbik fiú” fordulat itt nem az életkorra utal?
JánosH,
igen, ez is egyfajta törekvés, hogy megteremse a hiányzó láncszemet a történet eseményei és Kánaán között. Ebben a verzióban a probléma az, hogy a leírás végig Hámra koncentrál, ő csinálta amit csinált, Kánaán nem csinált láthatóan semmit (az utalás a kisebb fiúra nem túl erős etekintetben, mert ez Hámra is vonatkozhat – de valóban, akár Kánaánra is lehet érteni), pusztán passzív módon megkapja az átkot. Viszont a 9,24 azt talán érzékelteti (?), hogy valamit csinált is vele (vagy a feleségével?) a fiú (Hám vagy Kánaán?), nem csak észrevette a mezítelenségét és elmondta a többieknek. Kérdés, hogy a 9,24 és a 9,25 között eltelik-e bármennyi idő – tény, hogy természetesebb úgy érteni, hogy amint felkelt és megtudta mitörtént, azonnal (indulatból, vagy ahogy RTS javasolja, prófétai beleérzésből) kimondta a szavait (ez pl. aláássa az általam előadott verziót).
Van a másik irány, amely Kánaán láthatóan nehezen megérthető szerepét úgy oldja fel, hogy egyszerűen kihagyja Kánaánt, és az átkot Hámnak (és az összes leszármazottjának) tulajdonítja – RTS rámutat arra, hogy ez az újkori történelemben kiváló, de nyilván hamis teológiai alapját képezte a rabszolga kereskedelemnek.
Na jó, részemről ennyit, csak túlgondolni tudom a kérdést és nincs elég információnk. Majd ha találkozunk Noéval a feltámadás után, megkérdezzük, ha lesz róla egyáltalán kedve beszélni! 🙂
Steve,
számomra a magyarázatodnak két fő gyenge pontja van:
1) A szöveg egyáltalán nem említ ilyesmit, és az elbeszélés logikája világos: Nóé lerészegedett, Hám meglátta meztelenségét, elmondta testvéreinek, azok erre bementek és betakarták őt (úgy, hogy közben ők ne lássák mezítelenségét). Ebben nincs szó feleségről, nem is igazán érthető a szöveg logikája, ha belevesszük Nóé feleségét.
2) Hám tettének ellenpontja Sém és Jáfet cselekedete, akik konkrétan betakarják atyjukat részegsége idején (az elbeszélés részletezi is ennek mozzanatait és eszközeit). Nóé szégyenének kitakarása és annak befedezése áll kontrasztban egymással, nem Nóé feleségének meggyalázása és Nóé betakarása.
A 24. versben említett mit tett vele (אֲשֶׁר־עָ֥שָׂה־ל֖וֹ) utalhat egyszerűen arra, hogy Hám megszégyenítette az apját.
JánosH,
a héber felsorolásokban (ez más ókori nyelvre is jellemző) gyakran a szóhosszúság határozza meg a sorrendet. Sém, Hám, Jáfet – holott minden bizonnyal Jáfet volt a legidősebb és Hám a legfiatalabb.
Szia Ádám,
igen, ezek gyengeségek. Ezzel a magyarázattal nem akartam újabb trófeát nyerni, most örülök annak a háromnak, amit legutóbb bezsebeltem! 🙂
Steve
Köszönöm Ádám. Megint tanultam valamit. J
Midőn Nóé fölébredt borosságából, megtudta, mit tett vele kisebbik fia.
És mondta: Átkozott Kánaán, rabszolgája legyen testvéreinek.
És mondta: Áldott legyen az Örökkévaló, Séur Istene és Kánaán legyen az ő szolgájuk.
Terjessze ki Isten Jefeszt és lakjék Sém sátraiban; Kánaán pedig legyen az ő szolgájuk.
https://zsido.com/fejezetek/noach-noe-1mozes-69-1132/
Mikor Nóé mámorából felébredt és megtudta, mit tett vele legkisebb fia,
így szólt: „Átkozott legyen Kanaán, szolgák szolgája legyen testvéreinél!”
És így szólott: „Áldott legyen az Örökkévaló, Sém Istene, és Kanaán az ő szolgájuk legyen.
Terjessze ki Isten Jefet határát s lakozzék Sém sátraiban és Kanaán az ő szolgájuk legyen.
http://enok.uw.hu/hertz/HRTZ_gen.html
Ezekben nem ténymegállapítás hanem óhajtás szerepel…
Szia Csabacz,
ezekben a fordításokban sajnos nem jönnek ki az eredeti szöveg hangsúlyai, ill. nem lehet visszakövetkeztetni ezekből a fordításokból arra, amit RTS mond. De ez azért van, mert a magyar nyelv másmilyen mint a héber. Ha tompítva fordítjuk, akkor ugyanúgy elveszítjük a potenciális óhajtó értelmet – tehát a fordítónak döntenie kell és mi mindenképpen félreértjük (hacsak nincs egy nagyon hosszú lábjegyzet, ami elmagyarázza a helyzetet).
A probléma az, hogy héberben ugyan van óhajtó/felszólító/buzdító mód, azonban ez pontosan megegyezik az imperfektum (befejezettel) alakkal – ez utóbbi pedig egyszerű kijelentés. Külön felszólító mód csak második személyben létezik (valamint negálással egybekötött imperfektummal máshogy is lehet, ezek a „ne!” kezdetű utasítások – bár érdekes módon a tízparancsolat nem ezt a formát használja, tehát azokat lehet nem parancsként is értelmezni). A fenti fordításod alapján [kapcsos] zárójelbe tettem azokat, ahol nem szerepel egyáltalán „legyen”, illetve {bajuszos} zárójelbe azt, ahol ugyan van legyen, de azt lehet imperfektumként is érteni.
„Átkozott [legyen] Kanaán, szolgák szolgája {legyen} testvéreinél!”
És így szólott: „Áldott [legyen] az Örökkévaló, Sém Istene, és Kanaán az ő szolgájuk {legyen}.
Terjessze ki Isten Jefet határát s lakozzék Sém sátraiban és Kanaán az ő szolgájuk {legyen}.
Van harmadik személyű imperfektum létige is tipikusan felszólító értelemben (jehí יהי – legyen), de ennek az ún. vajjiktol formája (vájhí ויהי) tipikusan inkább elbeszélés jellegű, „lett”-et jelent (a genezisben is így szerepel legyen (jehí) világosság – lett (vájhí) világosság. A második két {legyen} a szövegben ez a vajjiktol formájú harmadik személyű létige, ami emiatt szintén eldöntetlen – értelmezés kérdése, hogy fordítjuk.
Tehát teljesen jól lehet pl. így is fordítani (a fentit átalakítva) magyarra:
„Átkozott Kanaán, szolgák szolgája lesz testvéreinél!”
És így szólott: „Áldott az Örökkévaló, Sém Istene, és Kanaán az ő szolgájuk lett.
Terjessze ki Isten Jefet határát s lakozzék Sém sátraiban és Kanaán az ő szolgájuk lett.
Azonban a fenti megközelítés nem minden átokszövegre illeszkedik a Bibliában. Pl. a zsolt 109 híres átokszövegére nem teljesen illeszkedik. Ott igaz, hogy végig harmadik személyű óhajtás van (ami így kijelentésként is fordítható), de az egész átokszöveg legelső szava egy Istennek címzett felszólítás (ún. „hifil imperatív” – hafked – „jelölj ki” fölé gonoszt), ami miatt az átokszöveg többi harmadik személyű állításai is inkább óhajtó módban érhetők (és a szigor irányába mutatnak). Tehát ezzel a technikával szerintem nem lehet teljesen letompítani az összes átokszöveg élét – a két megközelítés között kell megtalálni az egyensúlyt, és a helyes döntéshez meg kell nézni az eredeti szöveget (magyarán: túl idegnyugtatónak érzem azt mondani, hogy minden átokszöveg a Bibliában egyfajta sajnálatos következmény amin csak szomorkodnunk kell). Az biztos, hogy Károli (és sok más fordítás is) szinte mindig a szigorúbb irányba döntöttek, ez pedig meghatározza a gondolkodásunkat és érzetre szigorúbbá teszi a szöveget általában, mint amilyen.
Ha esetleg valamit nyelvtanilag nem jól mondok (amatőr szinten foglalkozok a kérdéssel), nyugodtan bárki kijavíthat!
Szia Steve!
Köszönöm a válaszodat…
Nem RTS értelmezése ellen írtam, hanem ezek mint nem keresztény, hanem olyan zsidó (autentikus?) fordítások, amelyek annak ellenére „óhajtó” jellegűek, hogy akik fordították, értik a biblia eredeti nyelvét.
Szerintem is úgy van ahogy a bejegyzésben is olvasható:
Mai szemmel szinte érthetetlen Nóé reakciója.
Bár a teljes történet homályban marad, és a kívülálló gúnyolódók egy mai, részeges, jó esetben infantilis, sértődékeny öreg embert látnak, egy mai szituációban, amelynél klasszisokkal keményebb helyzet esetén sem éreznénk jogosnak a haragot, én úgy gondolom itt teljesen más a helyzet…
Én az óhajtó verziót azért tudom elfogadni, mert azt gondolom, a régiek tudtak valamit, amit mi, maiak nem – éppen ezért nem helyes a mai érzékenységet számon kérni a régiektől, főleg ha fontos igazságokat tagad(hat)unk ezzel.
A tényközlő verzió érzéseimhez, gondolataimhoz közelebb áll (a mai kor gyermeke vagyok én is…), de mint előbb említettem, nem biztos, hogy ezzel igazabb megvilágításba teszem a történetet.
(Itt egy tudatos viselkedést érzek, ami büntetést von maga után, nem pedig mintha arról volna szó, hogy megfogtam egy mérges kígyót, amely halálosan megmart – furcsa is lenne ha azt mondanák, mivel „megfogtad a kígyót és az halálosan megmart, halj meg!” Itt a tényközlés lenne a helyén: „halálosan megmart, ezért meg fogsz halni…”
És ha ez igaz, és mégis leszedem Noéról a „gonoszság” címkéjét azzal, hogy nem óhajtott, hanem egy cselekedetet követő jogos következményt közölt, akkor vajon kire teszem át? 🙂
Úgy értem, ha ezzel Noé (akár sírva, akár nem) tényt közölt, mert itt egy nagyon komoly (jogos) szellemi igazság rejlik, akkor ez a szellemi igazság, Isten igazsága, és innentől teljesen indifferens ki mondja, mert azzal, hogy mondja, igazat mond… tehát ha óhajtja, helyesen óhajtja.
A történetet olvasva, ha nem is értem, mégis megragad valami…
Nagyon jó a bejegyzés végén az ima!
Noé és fiai egy elpusztult civilizáció túlélöi voltak. Az állatokon kívül őnáluk volt minden tudás is, amely ebből a civilizációból megmaradt, azonkívül egy új, tisztább kezdet reménye is. Innen nézve különösen fontos, hogy hogyan viselkednek, mit tesznek, van-e bármiféle törés a kapcsolatukban. Az induló új világhoz nem csak technikai tudásra volt szükség, hanem olyan bölcsességre is, amit az apa ad át a fiának. Nagyon mély bizalomra, nagyon intim kapcsolatra van szükség, hogy ez az átadás megtörténhessen, és a fiúban ne valami kellemetlen lelkifröccs emléke maradjon csupán. Amikor ez Hám és Noé között megtört, megszakadt a tudás átadásának folyamatossága, és Hám csak az a bölcsességet tudta átadni Kánaánnak, amit ő maga összekapart, egyetlen élete folyamán. Ez pedig édeskevés.
Csak néhány megjegyzés a bejegyzésekhez:
1. A „szemérmének kitakarása/felfedése” kifejezés nemcsak a végbevitt közösülésre utal a 3Móz 18-ban a vérfertőzési törvényeknél sem (nincs semmi bibliai okunk a kifejezés jelentését erre szűkíteni), hanem a puszta meztelenkedésre is – így nincs ok feltételezni, hogy Khám hát is Noé feleségével, elegendő, hogy apja szemérmét meglátta. Tekintve azonban, hogy ezt nem szándékosan tette (a Tóra – és a lelkiismeret – következetesen megkülönbözteti a tudatlanságból/tévedésből/szándéktalanul végbevitt bűn súlyát a szándékos/tudatos bűnétől, előbbi esetében mindig lehetőséget ad a korrekcióra, és a bűnt helyettesítő áldozattal teljesen eltörölhetőnek tanítja, utóbbi esetben nem). Ezért Khám bűne nem abban áll, hogy ezt véletlenül meglátta, hanem abban, hogy ahelyett, hogy ELFEDEZTE volna (ahogy Sém és Jáfet tették utána), teljesen szükségtelenül feltárta a két másik testvér előtt, amivel megszegte az apának kijáró megkülönböztetett tisztelet (és tisztességének védelme) lelkiismereti (és később törvényi) parancsát, amely a 2. kőtábla első parancsa, s így minden, ember-ember viszony legfontosabb parancsa (megszegését, a szülők szidalmazását a Tóra halállal bünteti), mivel az embernek a szüleihez való viszonya – ez pszichológiailag is belátható – meghatározza minden emberjez való viszonyát is. Khám tudatosan és rossz szándékkal keverte gyalázatba az apját, megrendítve ezzel spirituálisan saját családjának alapvető erkölcsi fundamentumait.
2. Annak feltételezése, hogy a leírtakon kívül más, súlyosabb bűn is elkövetésre „került” (elkövetést nyert :-), csak azért tűnik szükségesnek, mert morálisan nem érthető a modern ember számára, hogy az ebben az esetben teljesen ártatlan Kánaán miért került ennyire súlyos átok alá. Az én véleményem szerint semmi szükség ilyen kiegészítő elemek keresgélésére emiatt, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a viszonosság törvénye alapján („mindenkinek azzal mérnek, amivel ő mér”) Khámmal az történik meg, amit ő maga is tett: apja ellen vétkezett fiaként, ezért ő is apaként kell hogy átélje egyik gyermekének – és azok leszármazottainak – tönkremenetelét, mert „megbüntetem az apák vétkét a fiaikban harmad- és negyedíziglen”. A generációs átok elve pusztán morális – és modern, individualista – szempontból nehezen értelmezhető, ezért keres a tudat valami plusz magyarázatot, ezek egyike sem vezethető le szükségszerű, bizonyító erővel a szövegből itt, ezért minden ilyen koncepció puszta emberi feltételezés, amelyekre úgysem lehet biztonsággal építkezni, úgyhogy irrelevánsak.
3. Az ominózus héber nyelvi jelenség, ti, hogy a jussivus (buzdító, tehát 3. személyű felszólító/óhajtó) jelentést szinte soha nem lehet – nyelvileg – elkülöníteni a kijelentő folyamatostól (mint ahogy a 2. személyű felszólítót sem), illetve, ha nagy ritkán igen, az csak a szövegkörnyezetből látszik néha, maga is üzenetet hordoz, amit az Újszövetség nagyon konzekvensen kifejez. Ugyanis – mint Ádám is rámutatott – a Tízparancsolat és rengeteg más tórai parancs használhatná az „al + imperativus” alakot a tiltásoknál, mégis a „lo + imperfectumot” használja, ami folyamatos kijelentő mód: „nem ölsz”, „nem lopsz”, és a pozitív parancsoknál is: „szereted az Urat…”, „szereted embertársadat…”, vagyis próféciaként is értelmezhető (főleg, ha az imperfectumot jövő időnek értelmezzük és fordítjuk, ahogyan ez gyakran szokás): „nem fogsz ölni”, „nem fogsz lopni”, „szeretni fogod…”. Rendkívül szembetűnő, hogy a Tízparancsolat igéit az Újszövetség MINDEN ESETBEN JÖVŐ IDEJŰ KIJELENTŐ MÓDBAN FORDÍTJA, azaz nem a parancs, hanem a prófécia jellegét helyezi előtérbe, jóllehet a görögben a fenti nyelvi egybeesés nincsen, ezért imperativussal kellene fordítania, ha a parancs voltát akarná hangsúlyozni, tehát ez tudatos döntés (és már LXX-ben is nagyon sokszor), hogy a parancsot inkább próféciaként értelmezi. Ezt az intenciót nemzeti bibliafordítások teljesen figyelmen kívül hagyják, és felszólításként fordítják ezeket. Ugyanez a helyzet az átok- és áldásmondások nagy részének esetében: ezek nem óhajok, hanem tényközlések (erejüket ez inkább növeli).
4. Mindezek miatt szerintem nincs semmi ok – saját korlátozottságunktól eltekintve -, hogy feltételezzünk valami plusz bűnt, amiről a Biblia nem számol be, a történetben. Khám felfedte apja – és megmentője, Isten embere – szemérmét és ezt annak tisztességének lerombolására használta fel, megtagadta az elfedezés igazságát (amely a lelkiismeret szerint a szeretet, a jom kipur tórai rendelkezései szerint pedig a Szentek Szentje = menny legnagyobb, központi igazsága), azaz a szeretetet. Bűne szexuális természetű (szemérme meglátása), nem csoda hát, hogy a következménye a kanaánita népek súlyos szexuális eltévelyedése, pervertálódása lett, ami aztán kiirtásukhoz/kiűzetésükhöz vezetett.
5. Mindenesetre rendkívül komoly figyelmeztetés a gyermekeikkel együtt meztelenül fürdő modern szülők és nudisták számára, hogy az ezzel okozott mély pszichoszexuális trauma milyen messzire vezető következményekkel bírhat nemzedékeken át a leszármazottaik szexuális egészségére és életére: ez pusztán természetes, szexuálpszichológiai alapon is könnyen belátható, és ki tudja, nem oka-e ilyesmi ma is pl. a gender- és melegmozgalmaknak, szerintem igen. Szerintem Noé, szellemi emberként, egyszerűen ezt ismerte fel és állapította meg tényként.
6. Hogy zsidó bibliafordítások is fordítják imperativusszal, nem meglepő: ez is egy gyönyörű példa a héber Írás többszólamúságára (amely minden ilyen parancs, tilalom, áldás, átok esetében is fennáll), ahol a fordító nem úszhatja meg, hogy értelmezési döntést hozzon, ebben pedig nem lehet a betű szolgája, hanem a Szellemé (akiben mindkét jelentés akár egyszerre is lehet igaz). Ha Noé átkát imperativus/jussivus értelmében vesszük, akkor azok nem Noé szavai, hanem a Szelleméi Noén keresztül (nem Noé óhaját fejezik ki, hanem a Szellemét), ha tényközlésként vesszük, akkor Noé szavai, de akkor tényközlések, nem kívánságok/indulatok. Így egyszerre is lehet igaz a két értelmezés, és Noé is normális ember marad.
Van igazság a talmudi paradoxonban: „Aki szó szerint fordít egy [bibliai] verset, az hazudik, aki viszont bármit hozzátesz, az rágalmazó.” Az Ószövetség egyedül héberül szólal meg teljes spektrumában, és szinte mindig többszólamú. Ha még az eredeti magánhangzó-pontozatlanságát is hozzávesszük – és hozzá kell vennünk -, valamint azt a tényt, hogy a fogalmainak megfelelő mai fogalmaink a legtöbbször nem fedik egymást, akkor az Ószövetség 100 százalékos fordítása: képtelenség. (Ez azonban csak azokat korlátozza és inti kiemelten nagy önmérsékletre, akik héberül nem tudják olvasni.)
(Kedves Ádám, igazad van abban, hogy Kálvint nem kellett volna ezért hibáztatnom, mert a mai Károli-szövegben a hibás lutheri verzióhoz való visszatérés csak valamelyik revideáló református, azaz kálvinista lelkész-teológus „bűne”, nem Kálviné. Úgy látszik elködösítette a szememet a négyszeres alliteráció fantasztikus lehetősége a címben… 🙂 )
Kedves Ádám,
A történelem forrásai megemlítik azt a zsidó hagyományt, mely szerint Kánaán először látta Noét és szégyenét okozta azáltal, hogy szexuális becstelenséget követett el nagyapja ellen.
Eképpen érthető az átok súlya.
És felébredt Noé a borból, és megtudta mit tett vele az ő fiának fiatalabbja:
Kánaán volt Hám legfiatalabb fia. Miután kifecsegte tettét, eljútott Hám fülébe, ez pedig tovább adta testvéreinek, ezek pedig apjuknak. Ezért lett Kánaán megátkozva, nem pedig Hám, az apja.
A történelem azt is igazolja, hogy Kánaán utódai mindenfajta szexualitást gyakoroltak.
Kedves János,
valóban különböző spekulatív magyarázatok léteznek erre a történetre, de egyetértek RTS-sel abban, hogy ezekre a kiegészítő magyarázatokra nincsen szükség, hiszen az elbeszélés az apa szégyenének kitárását vagy elfedését hangsúlyozza, ebben képez kontrasztot a gyermekek között. Abban is egyetértek RTS-sel, hogy a büntetés a vétekkel van viszonossági párhuzamban.
(Viszont a most következő két hétben nem nagyon tudok majd kommentelni, ezért mindenkitől azt kérem, hogy a többiek iránti tisztelettel, a moderálási elveket figyelembe véve kommenteljen. Minden hozzászólást el fogok olvasni, amikor lehetőségem lesz rá. A blog folyamatosan fog frissülni tartalommal.)
@RTS – egyetértek, amit leírtam egy gondolatkísérlet (spekuláció) volt, de nem akarom a legegyszerűbb magyarázatot elvtiatni.
Érdekes ez a generációs átok téma, a 2 Mózes 5 ben ez van:
Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem.
ezen elgondolkodtam, vajon miért ez a 3-4 nemzedék, és úgy gondolom, hogy az 1 Mózes 3-ban leírtakkal van összefüggésben,/3Akkor ezt mondta az ÚR: Ne maradjon lelkem örökké az emberben, hiszen ő csak test! Legyen az életkora százhúsz esztendő!/
Egy bűnös életet élő ember eddig lehet közvetlen hatással van az utódaira, mivel életmódja példa a gyermekeinek, unokáinak/amennyiben persze nem utasítják el ezt/
Azt azért jó tudni, hogy a kegyelem sokkal bőségesebben ellensúlyozza az átkot.
2Mózes 5, 6De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.
Ti hogy gondoljátok?
Szia Son of Noon,
én úgy értelmezem, hogy az ott szereplő szó nem csak (és elsősorban) „megbüntet”, hanem egy ennél tágabb értelmű szó („pakad”) – meglátogat, figyelembe vesz, megfigyel, ellenőriz, beszámít, felszámít, megbüntet, elszámoltat, stb. egyaránt a jelentésköréhez tartozik. Fontos a generációs átokról szóló látás, de én arra hajlok, hogy ez a rész főként arról szól, hogy Isten figyeli, hogy az utódok hogyan állnak az őseik bűnéhez, és ha az utódok gyűlölik Istent (így saját jogon is méltók a büntetésre) és azonosulnak az atyáik bűnével, akkor számon kéri az atyák bűnét az utódon (az emberi emlékezet tipikus kiterjedésén belül, ami 3-4 generáció – de lehet több is, pl. a Jézus korabeli zsidó vezetők azzal, hogy csatlakoztak a próféta gyilkos ősökhöz, megkapták azok ítéletét), ill. Isten ellenőrzi az utókort, hogyan viszonyul az előző generáció bűneihez – korrigál-e, vagy sem. Ez nem valamiféle olyan átok, ami az istenfélő ember számára láthatatlanul és érthetetlenül rátapad az emberre (itt az átok szó nem is szerepel – de ettől függetlenül létezik ilyen „tapadós” – „davak” – átok/áldás is, csak erről máshol van szó), a számonkérést Isten közvetlenül végzi, és elsősorban a szövetségen belül értendő (tehát pl. egy Istent nem ismerő ember bálványimádásának a hívő leszármazottjára való negatív hatása nem a kontextus része). Azért is főként a bálványimádással és idegen isten imádással áll ez az elszámoltatás összefüggésben, mert ez Istent féltékenységre ingerli (ez a féltékenység, ami arra indítja a Féltékeny Istent – El Kánná -, hogy figyelje és elszámoltassa az övéit, a hűséges szeretetének – kheszed – ellenpontozása). Ezzel szemben azok, akik szeretik Istent, nem a féltékenységet és elszámoltatást, hanem Isten hűséges szeretetét tapasztalják (a „kheszed” egy szövetséges, ismerősi viszonyban megnyilvánuló szeretet és jóindulat, azért is fordítják hűséges szeretetnek). Nem biztos, hogy hasznos, ha keresztények végletesen belegabalyodnak a generációs átok kérdésébe és rögeszmésen abban hisznek hogy ilyen-olyan átkok alatt sínylődnek az általuk egyébként nem is ismert máriás dédnagymama miatt (holott csak ezen ige alapján is 1000:3 arányban áldottak, ha istenfélő életet élnek – inkább jobb ebben hinni).
Mindez viszont teljesen független attól, hogy az ősök bűnének van következménye (ami nem individuális büntetés), és azt bizony generációkon át nyögjük. Ha valaki Észak-Koreában születik, az lehet szuperjó fej, akkor is szenved egy elnyomó rezsimtől. Ha valaki egy szegény családba születik, akkor szenved attól, hogy az apja elherdálta az összes vagyont. Mindannyian számtalan generáció után is szenvedünk Ádám bűnétől, de szenvedünk a környezetszennyezéstől is, meg sok más mindentől, amit akár mások, akár a felmenőink okoztak. Ugyanilyen következmények vannak spirituális oldalon is – egy több generáción keresztül istenfélő család sarja nyilván hatalmas előnnyel indul ahhoz képest, mint akinek az ősei generációkon át sátánimádással és gyilkolászással foglalkoztak. Az ilyen jelenségek mögött álló akár természetes, akár szellemi mozgatórugók valóságossága mindannyiunk számára könnyen beláthatók.
—
Elnézést ezért a komment-cunamiért, amit ma itt műveltem, láthatóan igen sok szabad időm volt. Valójában csak arról van szó, hogy kihasználom, hogy Ádám elment 2 hétre, így nem tudja vitatni, amiket írok. 😉