„Valahányszor fölemelkedett a felhő a sátorról, elindultak Izráel fiai. Ott ütöttek tábort Izráel fiai, ahol a felhő megállapodott.” (4Móz 9,17)

Lenyűgöző, hogy Izrael népe milyen mértékben függött Istentől. Függött Istentől a víz és a manna tekintetében, de függött Istentől a haladási iránya és tempója kapcsán is. A fejezetben arról olvasunk, hogy Izráel fiai az Úr parancsa szerint indultak el, és az Úr parancsa szerint ütöttek tábort, ezt a felhő és a tűzoszlop mozgása jelezte, és ez a mozgás teljesen kiszámíthatatlan volt számukra. Gyakorlatilag állandó készenlétben éltek.

„Mindaddig a táborban maradtak, amíg a felhő a hajlékon nyugodott. Ha a felhő hosszabb ideig maradt a hajlék fölött, megtartották Izráel fiai az Úr rendelkezését, és nem indultak el. Megtörtént, hogy a felhő csak néhány napig maradt a hajlék fölött; akkor is az Úr parancsa szerint maradtak a táborban, és az Úr parancsa szerint indultak el. Megtörtént, hogy a felhő csak estétől reggelig volt ott, reggel pedig már föl is emelkedett a felhő: ilyenkor ők is elindultak. Akár nappal, akár éjjel emelkedett föl a felhő, ők elindultak. Akár két napig, akár egy hónapig vagy még hosszabb ideig nyugodott is a felhő a hajlék fölött, a táborban maradtak Izráel fiai, és nem indultak el. De ha fölemelkedett, elindultak. Az Úr parancsa szerint maradtak a táborban, és az Úr parancsa szerint indultak el. Megtartották az Úr rendelkezését, az Úr Mózesnek adott parancsa szerint.” (18-23)

Vajon milyen lehetett a felhő és a tűzoszlop közelében élni? Nappal ott tornyosul a Felhő, az Ánán (עָנָן) a tábor közepén a Hajlék felett, éjjel pedig a Tűz, az És (אֵשׁ), és soha nem lehet tudni, mikor indul tovább. Micsoda függés ez! Micsoda rendelkezésre állás! Micsoda készenlét! Mi van, ha éppen vacsora közben indul el az És, vagy akkor, amikor az áldozati állatot vágják éppen le? Elképzelem a táborban felhangzó kiáltásokat, a kavarodást a kapkodást. Egyesek talán dühösek, hogy újra csomagolniuk kell. De mindenki tudja, hogy az Ánán és az És maga az elhívás, a kiválasztott lét, az útirány és a cél. Nem veszíthetik szem elől. Követniük kell.

Ez a fajta egzisztenciális függés ma szinte elgondolhatatlan legtöbbünk számára. Hacsak nem ismerjük személyes tapasztalatként Isten Lelkét, aki Isten fiait vezeti (vö. Róm 8,14). A Lélek jelenléte számunkra is egyfajta felhő és tűzoszlop lehet. Számtalan rendkívüli, lenyűgöző dolog történt már Isten népe életében, amikor a Lélek mozdult és a hívők követték a mozgását. Az evangélium terjedése minden korban az Ánán és az És munkája azokon keresztül, akik mennek utána. A missziós áttörések mögött ott az isteni Lélek és Isten mozgásban lévő népe. A Lélek ajándékai szolgálatra adattak: az egyiknek beszéd, a másiknak gyakorlati szolgálat, irgalom, segítés, de mindegyik a Lélek valamilyen megnyilvánulása. Ha a Lélek megmozdul, mozdulunk-e mi is vele? Ha a Lélek indul, indulunk-e vele mi is? És ha megáll, megállunk-e mi is? Függünk-e tőle, ahogy az izraeliek függtek a Felhőtől a pusztában?

„Urunk, adj nekünk olyan szívet, amit a Lélek vezet! Hadd kövessünk Téged, bárhova mész!”