Keresési találatok az alábbi kifejezésre:

korlátok

Levelek megválaszolása és a korlátaim

Ez a bejegyzés most rólam fog szólni, meg a korlátaimról, de egy picit rólatok is és a bizalmatokról. Alapból sok levelet kapok, jóval többet, mint amennyit meg tudok válaszolni, de az utóbbi időben olyan mennyiségű privát üzenet érkezett a postafiókomba, sok közülük kifejezetten hosszú levél, hogy ha egész nap csak levelek írásával foglalkoznék, akkor sem tudnám mindegyiket megválaszolni. A szüleim úgy neveltek engem, hogy illik köszönni, visszaköszönni, megköszönni, megszólításra reagálni, ezért egyáltalán nem kezelem könnyedén azt a helyzetet, hogy fizikai, időbeli korlátok miatt még csak reagálni sem tudok minden megkeresésre, nem hogy érdemben mindegyikre válaszolhatnék. Ezért írok most ebben a formában nektek.

bővebben

Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (36) – Korlátok között

„Ezt parancsolja az Úr Celofhád leányainak: Menjenek feleségül, ahova jónak látják, de csak olyanhoz mehetnek feleségül, aki atyjuk törzsének a nemzetségéből való.” (4Móz 36,6)

Egy korábbi fejezetben Celofhád leányai vetették fel a problémát, hogy ha egy családban nincs férfiörökös, lehetséges-e az öröklés leányágon. Az ÚR válasza az volt, hogy igen. Most ezzel a rendelkezéssel kapcsolatban merül fel egy újabb probléma: ha egy leányörökös más törzsbelihez megy férjhez, a leány törzsének birtoka átkerülhet egy másik törzshöz, hiszen vagy a gyermekek fogják apjuk törzse szerint tovább örökölni a földet, vagy a jubileum évében válik hivatalossá és véglegessé az új törzs javára a tulajdon újrarendezése. Ez azonban ellentétes azzal, hogy a törzsek sorsvetés révén kapták a földterületet birtokol, és ez megmásíthatatlan. Mi a teendő?

bővebben

Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?

James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.

bővebben

Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (4) – Aki némává vagy siketté tesz

„De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR?!” (2Móz 4,11)

Mózes alkalmatlannak érzi magát a feladatra, amire Isten kiválasztotta őt. A küldésre így felel: „Kérlek, Uram, nem vagyok én a szavak embere. Korábban sem voltam, de azóta sem lettem az, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt inkább nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.” (10) Mózes tapasztalata nem egyedi. Isten gyakran küldi a szolgáit olyan helyzetekbe, amelyek meghaladják a kompetenciájukat, mintha kedvét lelné abban, hogy az alkalmatlanokat választja szolgáiul.

bővebben

A nyitottság túlígéri magát, mert túl kicsik vagyunk hozzá

Az előző posztban a nyitottság elvárt erényéről, bölcsességéről és ostobaságáról írtam, de az egyik kedves kommentelő hozzászólása ráébresztett arra, hogy a cikket nem fejeztem be. A nyitottságról mint világkép-formáló alapállásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg a nyitottság korlátozottságát és ebből fakadó illúzióját is, vagyis azt, hogy a nyitottság túlígéri magát. Az az ember, aki a világképét a valóságra való nyitottságából építi, folyamatosan táguló ismereteiből és bővülő empirikus tapasztalataiból meríti, nem számol azzal, hogy a valósággal való kapcsolata még annál is...

bővebben

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK