Az inkarnáció tanához kezdettől rideg merevséggel ragaszkodtak azok, akik forró szeretettel ünnepelték az Istenembert. János apostol, aki az utolsó vacsorán a Fiú kebelére hajtotta fejét, antikrisztusoknak nevezte a megtestesülést tagadókat. Athanasziosz az egész világgal birokra kelt (Athanasius contra mundum) és öt száműzetést is örömmel elszenvedett a niceai hitért. A titkos adományokat osztogató Szent Miklós püspök a legenda szerint arcul ütötte a Krisztus istenségét tagadó Ariusz presbitert. Madách bírálta a dogmatikai merevséget, amely egyetlen i betű (homousziosz vs. homoiusziosz) miatt kész volt harcolni, és kétségkívül van valami riasztó az olyan vallási buzgóságban, amely adott esetben akár ölni is képes az igazságért. G. K. Chesterton brit író azonban éppen ennek kapcsán mutat rá az ortodoxia románcára, amelyben a lovagi páncélzat és a sárkányölő kardsuhogtatás elengedhetetlen tartozéka a valódi keresztény hitnek. „Az ortodoxia arra késztet bennünket, hogy a pokol meredek szélén ugráljunk, és csak később vesszük észre, hogy az ugrálás testgyakorlat volt, mely pompásan használt az egészségünknek. Később aztán arra is rájövünk, hogy minden drámának és regénynek épp ez a veszély a mozgatórugója. A legerősebb érv az isteni kegyesség mellett: annak ridegsége.” (G. K. Chesterton: Igazságot!, 221)

bővebben