„Éppen akkor jött egy izráeli ember, aki egy midjáni nőt hozott testvéreihez Mózes szeme láttára, meg Izráel egész közösségének a szeme láttára. Azok pedig sírtak a kijelentés sátrának a bejárata előtt.” (4Móz 25,6)
A zsidók paráznaság útján való elcsábítása Bálám ötlete volt. Átkot nem mondhatott Isten választott népére, de a pénzét sem akarta Báláknál hagyni, ezért ravasz tervet ötölt ki. Testi vágyaikkal fogja meg a héber harcosokat. A vágy bűnt szül, a bűn pedig bálványozást. A terv sikerült. Izráel paráználkodott és bálványimádó lett. JHVH haragra gerjedt. A nép bűnhődött és gyászolt.
Ekkor – a gyász közepén – játszódik le a fenti döbbenetes jelenet. Amikor már mindenki megértette az összefüggést a bűn és az ítélet között, megjelenik egy izráeli ember egy pogány nővel, és a sátor belső részében szeretkezni kezdenek. Az egész közösség tudatában van ennek, és Mózessel együtt sírnak (בֹכִ֔ים).
Ez a sírás a gyászé és az elkeseredésé. Vajon soha nem lesz vége a lázadás és bűnhődés örök ciklusának? Isten az imént fordított minden felénk szálló átkot áldássá a moábi hegyormokon! Most meg az ítéletétől szenvedünk. Nem fogjuk föl, ki áll mellettünk? Nem fogjuk föl, ki fordul ellenünk? Épp ebben a szörnyű lélektani helyzetben öntünk olajat az Úr tüzére?! Mit keresnek az ellenség lányai fiaink sátraiban?!
Mózes sírását a bűn elkövetésének ideje teszi igazán keservessé. Épp csak elvonult felettük az Úr haragja, erre kuncogva sétál egy újabb pogány nő az izráeli táborba, mintha mi se történt volna. A megdöbbenés az időzítésnek is szól.
„Melyek azok a körülmények, amelyek némely bűnt másoknál súlyosabbá tesznek?” – hangzik a Westminsteri Nagykáté 151. kérdése. A válasz épp a fenti esetet megjelölve így hangzik: „Az idő és hely körülményei: ha az Úr napján, vagy más istentiszteleti alkalmon, illetve közvetlenül ezek előtt vagy után követik el, amikor éppen olyan eszközök állnának rendelkezésre, amelyek a bűn megelőzésére vagy orvoslására szolgálnak; továbbá, ha nyilvánosan történik, mások jelenlétében, akik emiatt könnyen botránkozhatnak vagy maguk is bűnre csábulhatnak.” A bűnt az időzítése súlyosabbá teheti.
Mózes és Izráel egész közössége sír. Gyászolnak a büntetés miatt, és gyászolnak a bűn miatt. Lelki szemeik előtt kibontakozik a lehetséges folytatás. Népük felemelt kézzel vétkező tagja még nagyobb bajt hoz rájuk. JHVH biztosan nem nézi el ezt az újabb égbekiáltó vétket. És ennek már talán soha nem lesz vége. Egyszerűen nem képesek a szent Isten népeként létezni. Győzött a bűn és a halál törvénye.
Ekkor azonban Fineás dárdát ragad, és haragjával megmenti Izráelt. A katarzis évezredekre bevésődik a zsidók emlékezetébe.
„Urunk, annyiféleképpen tudunk bosszantani téged hűtlenségünkkel, álnokságunkkal, a bűnös útjainkhoz való ragaszkodással! Ne fogyjon el irgalmad irántunk! Nézz Jézusra, a mi Fineásunkra, akit házad iránti buzgó szeretet égetett belülről! Nézz rá, akinek a dárda a saját testét járta át, hogy önmaga feláldozása árán szerezzen örök engesztelést értünk!”
II. Korinthus 2:4 (egysz.ford.)
„Amikor az előző levelemet írtam, sokat aggódtam miattatok. Azt a levelet sírva írtam nektek, sok-sok szomorúsággal és fájdalommal – de nem azért, hogy megszomorítsalak titeket, hanem azért, hogy megtudjátok, mennyire szeretlek benneteket.”