Aki helyesen akar érteni engem, annak egy dolgot érdemes velem kapcsolatban különösen is szem előtt tartania. Ez pedig az, hogy alapvetően és meghatározóan világnézeti a gondolkodásom. Mit értek ez alatt? Ebben az esszében megpróbálom elmagyarázni, és ha kissé kacskaringós is lesz az érvelésem, bízom abban, hogy végig tudom vezetni rajta az olvasóimat. C. S. Lewisról mondta annak idején Owen Barfield, hogy amit Lewis mindenről gondolt, benne volt abban, amit bármiről gondolt. Vagyis az egész gondolkodását átjárta egy szemlélet, és ez a szemlélet meghatározta azt, ahogy az élet minden területét látta. Valami ilyesmit értek világnézeti gondolkodás alatt. Átfogó, mindenre kiterjedő, konzisztens gondolkodásra törekvést, amely az élet fundamentális kérdéseire adott válaszokon nyugszik, és a legjelentéktelenebb területeken is megmutatkozik.

El se tudnám sorolni azokat a kiváló tanítókat, akik formáltak, csiszoltak, hozzájárultak a keresztény világnézetem kialakulásához, de azt biztosan tudom, hogy magát a világnézeti szemléletet elsősorban az anglikán John Stott-tól és a presbiteriánus Francis Schaeffertől tanultam. Amikor fiatal hívőként kerestem a tájékozódási pontokat, John Stott volt az egyik, akinek az írásaiba belekapaszkodtam, és aki távoli mesterként kihúzhatatlan cölöpöket vert a gondolataimba. Ő volt az, akin keresztül megértettem az evangéliumi hit lényegét, és hogy mit jelent a Bibliát a világ fényében olvasni, a világot pedig a Biblia világosságában értelmezni. De ő volt az is, aki megvilágította, miért téved például Tolsztoj, amikor a börtönök bezárása mellett keresztény alapon érvel, és miért tévedett ő maga is, amikor pacifista okokra hivatkozva kért mentességet a hadkötelesség alól. Stott érttette meg velem, hogy ha egy keresztény bíróként ítél, nem a hitéből lép ki, hanem egy szerepet ölt magára, amelynek sajátos szabályai vannak, és hogy bár ezek a szabályok a tanítványra e hivatal nélkül nem érvényesek, a szerep mégis Istentől van. Ahogy Stott érveit követtem, keresztény hitem egy tágasabb valóságba érkezett. A kereszténnyé válás kezdettől a valóságba való megérkezés örömteli élményét jelentette, de Stott a megtérésemkor hatalmas lánggal magasba szálló léggömböt sikeresen letette a földre is. A segítségével testet öltött a külső valóságban is az, amit belül átéltem; kezet és lábat kapott a szárnyakkal már rendelkező hitem, és ha bizonytalanul is, de elkezdtem a talajon is járni. Megértettem, hogy Jézus Krisztus a földön is úr, nem csak a mennyben.

A másik mesterem e tekintetben Francis Schaeffer volt. Mindörökre a lelkembe égtek azok a napok, amikor az angol L’Abri tanulószobájában Schaeffer Trilógiája fölé hajoltam, és semmi mást nem akartam tenni, csak ünnepelni a valóságot, Isten világát, amelyben a menny és a föld egybeszerkesztetett, amelyben a Leonardo Da Vinci által megfestett felhők az Isten Fia testetöltésekor is megpettyegtették az égboltozatot, ahol az egység és a sokféleség a Szentháromság által alkotott mindenségben csodálatos paradoxonként egészítik ki egymást, és ahol a bűn azzal szembeni lázadás, akié az egész föld. Schaefferen keresztül értettem meg, hogy csak egy valóság van, és ezt a valóságot láthatjuk, érthetjük, szemlélhetjük és élhetjük Isten kinyilatkoztatásának világosságában is. Schaeffer megmutatta, hogy a világ és a Biblia olyan, mint egy kettétépett könyv két darabja, amelyeket ha egymás mellé rakunk, megdöbbentő illeszkedést tapasztalunk, ráadásul értelmet nyer a könyv egyik fele a másik által.

Ez a világnézeti gondolkodás. Amikor Isten világát Isten kinyilatkoztatása által vizsgálom, és engedem, hogy a kinyilatkoztatás fénye mindent bevilágítson, olyankor világnézeti alapon gondolkodom. Keresztények között ez egyáltalán nem magától értetődő. Több erős riválisa is van, az egyik például az, amit némiképp leegyszerűsítve anabaptizmusnak neveznek. Az anabaptizmus számos megnyerő vonására most azért nem térek ki, mert nem ez a fókuszom, az alapvető problémám vele egyszerűen az, hogy partikuláris. Kizárólag a tanítvány szemszöge érdekli, nem kívánja a világot (és a tanítványt) Isten nézőpontjából egy egész részeiként vizsgálni. E tekintetben dualista is. Ezt persze valamelyest magyarázza, hogy az anabaptistákat a magiszteri reformáció ugyanúgy üldözte, mint a pápai hatalom, természetes volt számukra, hogy alulnézetből szemléljék a világot. Az üldözött zarándokok olykor Babilonba érve is megtagadják, hogy a város jólétén munkálkodjanak, és durcásan ellenállnak, hogy annak békéjéért imádkozzanak. A pusztában felállított érckígyóból a belakott földön otromba bálvány lesz. Az anabaptizmus lemond arról, hogy világnézeti keretben gondolja végig a keresztények kötelességeit, hiszen eleve lehasította a keresztényeket a világról, merthogy a világ is lehasította őket magáról. A megélésük szívében ott van ez a hasadtság, ebből származik a dualista szemléletük érthető, de elhibázott partikularitása is.

Az anabaptista szemüveg azonban még így is kevésbé káros, mint a szekularista szemüveg. Az anabaptisták csak a keresztényeket igyekeztek függetlenné tenni az államtól, a szekularisták az államot igyekeznek függetlenné tenni a kereszténységtől. Itt a probléma mélyebb. Ugyanis a lényege az, hogy a szekularista, miközben kereszténynek vallja magát, elfogad egy másik világnézeti alapot, amely végső soron idegen a kereszténységtől. A szekularista számára az alaphelyzet a világ semlegessége, amelyben a kereszténység az egyik elfogultság a többi elfogultság mellett. A szekularista egyedül a szekularista elfogultságát nem számítja elfogultságnak. A szekularista a szekuláris világ alaphelyzetét tartja érvényesnek a tudomány, a művészet, a kultúra, a politika és az oktatás területén is. A szekularista keresztény a sokféle elfogultság között vállalja saját elfogultságát, de a semlegesnek hitt közös térben ezt nem próbálja semmilyen módon dominánssá tenni, mert akceptálja és természetesnek tartja a szekularizmus dominanciáját. Inkább ő veszi magára az együttélés szükséges és helyes alapjaként a világnézetet, amelyben nincs Isten és nincs menny. A szekularista az itt és most vallását tekinti kiindulópontnak, amelyhez képest a kereszténység és minden egyéb az elmozdulás, és nem látja, egyáltalán nem látja, hogy ez egy másik vallás. Valójában a szekularizmus szemüvegén át értelmezi önmagát is, még ha igyekszik is néha bágyadtan feloldani ezt a kognitív disszonanciát.

A világnézeti gondolkodás viszont azt jelenti, hogy elvetjük a semleges nézőpont mítoszát. A szekularizmust is keresztény nézőpontból értelmezzük, és azoknak a keresztényeknek a gondolkodását is, akik a szekularizmusban érzik magukat otthonosan. A keresztény világnézeti gondolkodás rivális világnézetet lát a szekularizmusban, egy pogány vallást vagy ideológiát, semmiképpen sem egy fukuyamai értelemben vett megérkezést a történelem nyugvópontjára. Abraham Kuyper ismert aforizmája, hogy a világmindenségben nincs egyetlen négyzetcentiméternyi terület sem, amelyről Krisztus, az Úr, ne mondaná: Enyém. A keresztény világnézeti gondolkodás ebben az értelemben szükségszerűen kuyperiánus. A teremtéstől indul, nem a megváltástól, és Krisztus uralmát is hozzákapcsolja a teremtéshez. Az első mondat az, hogy „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”, csak a második az, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta”. A Fiúnak a világban való testté létele kizárólag a test és a világ létezése fényében érthető. Krisztus a saját világába érkezett, és a saját világa felett vált Úrrá.

A világnézeti gondolkodás arra való törekvés, hogy integrált belső életünk legyen, ahelyett, hogy szilánkokra tördelt tapasztalatokban botorkálnánk át a nekünk adott hetven, legfeljebb nyolcvan esztendőn. Szinte hallom, ahogy most valaki emlékeztet korábbi írásaimra, amelyekben én magam idéztem Kierkegaard-t, aki szerint a valóság morzsákban áll rendelkezésünkre és a létezés rendszerét itt és most nem ismerhetjük. Ez az állítás tökéletesen igaz, csak a helyén kell kezelnünk. Krisztus személye maga a botránkozás, aki széttöri az emberi észszerűség stabilnak hitt kereteit. Számunkra minden rendszer provizórikus és tökéletlen. Azonban Kierkegaard sem úgy értette ezt, hogy hagyjuk el a valóságról való integrált gondolkodást, hiszen ő maga fejtette ki, hogy a létezésnek vannak stádiumai, és ő magyarázta el, hogy az etikai létmód és az esztétikai létmód hogyan viszonyulnak a krisztushit botrányához. Kierkegaard az objektív-szubjektív feszültségében a szubjektívre helyezte a hangsúlyt, és arra mutatott rá, hogy egy ponton túl kénytelenek vagyunk belevetni magunkat Isten mérhetetlenül nagy és számunkra érthetetlen óceánjába. Ez a hangsúly szükséges korrekció volt Hegel objektivizmusával szemben, de nem véletlen, hogy Kierkegaard egyik legfőbb huszadik századi kritikusa pedig Francis Schaeffer volt, aki már a Kierkegaard utáni féktelen szubjektivizmus veszélyeire reagált.

Schaeffer az egyén irracionálisnak tűnő ugrását egy nagyobb egészbe helyezte vissza, amelyet a bibliai kinyilatkoztatás tesz értelmessé. Rámutatott, hogy a Biblia az a könyv, amely megvilágítja a valóság egészét, a jelenségek gyökerét, értelmét, torzulásait, célját és megváltásának lehetőségét. A Biblia rendezi el számunkra úgy a világot, hogy a dolgokat a megfelelő arányban és a helyükön szemléljük, vagy ha elmozdultak a helyükről, azt is észrevegyük. Schaeffer szerint a Biblia a legnagyobb esélyünk arra, hogy Isten szemszögéből lássuk a világot, de legalábbis ahogy Isten akarja, hogy mi lássuk azt. Ez a világnézeti gondolkodás. Ha nem a Biblián keresztül szemléljük a valóságot, lesz más nézőpontunk, mert a világnézeti semlegesség csak néhány szekularista fejében létező délibáb. A rivális nézőpontok lehetnek hatalmas metanarratívák, amilyen a marxizmus, ősi vallások, amilyen a hinduizmus, de lehetnek triviálisabb tényezők is, amilyen a tudományos közösség aktuális paradigmája, a művészvilág ízlésdiktátuma, a kollégák véleményklímája, vagy egyszerűen az, hogy szeretnénk végre egy kocsit és egy házat venni.

Ha nem tanuljuk meg a Biblián keresztül nézni az egész világot – benne a tudományt, a művészetet, az államot, a politikát, az embert, a fejlődést, a technológiát, az oktatást, a kultúrát, és természetesen az egyházat –, akkor előbb vagy utóbb a világ szemén keresztül fogjuk látni a Bibliát és a világ szemével fogunk ítélni felette. Ha a szekularizmus uralja a gondolkodásunk fundamentumát, a tudományt, a művészetet, az államot, a politikát, az egyént és az egyházat is jó eséllyel a világ szemüvegén keresztül fogjuk szemlélni, és leginkább azok felé leszünk türelmetlenek, akik világnézeti alapon gondolkodnak a keresztények szerepéről a világban.

A világnézeti szemléletben megvan a kockázat, hogy túlságosan statikusan, monolitikusan vagy lineárisan viszonyulunk a valóság kereteihez, illetve azok formálásához. Jogos a félelem, hogy ha Jézus úr voltát egyenes arányosságban látjuk a kultúra transzformációjának lehetőségével, akkor szembemegyünk a Megváltó azon tanításával, hogy először kereszt és szenvedés vár ránk, és csak később következik a dicsőség időszaka. A kereszt nélküli kereszténység előbb vagy utóbb valóban Dosztojevszkij nagy inkvizítorához vezet, és legjobb szándékaink ellenére a Mestert újra és újra megfeszítjük. A másik jogos félelem azzal kapcsolatos, hogy esetleg egybeomlaszthatjuk a valóság eltérő aspektusait, amilyen a család, az egyház és az állam, a törvény és a kegyelem, a rendfenntartás és az evangelizáció, a trón és az oltár, az ige és a kard. Valójában én is éppen erről beszélek. A látszat ellenére ugyanis a világnézeti gondolkodás az, amely ezeket az aspektusokat a Biblia alapján megfelelőképpen elválasztja egymástól. Éppenséggel az anabaptista és a szekularista gondolkodásban gabalyodnak ezek össze egyfajta zárványokkal teli, zavaros világképpé, ami ma is sok kuszaságot okoz a keresztények gondolkodásában. Kuyper használta ennek elkerülésére a szféra-szuverenitás fogalmát. A valóság aspektusai Isten uralma alatt relatív autonómiával rendelkeznek, mégpedig a Teremtő által nekik rendelt területeken. A művészet más szabályszerűségeket követ, mint a tudomány, a politika nem úgy működik, mint a személyes hit, és a jogot sem lehet beleszuszakolni a szép fogalmába. De mindezek Isten uralma alatt válhatnak szerves egésszé. Isten uralmának ezt a minden területet átjáró követelését és szervezőerejét tartotta Herman Dooyeweerd a szféra-szuverenitást kiegészítő univerzális elvnek, és ez a világnézeti gondolkodás egyik legfontosabb kettőssége. A Biblia nem omlasztja egybe a valóság aspektusait, de mindent Isten uralma alá hoz. „Térjetek meg, mert közel jött az Isten uralma!”

A világnézeti gondolkodás a Biblia történetébe ágyazódik. Bármennyi kritikám is van N. T. Wright megigazulástanával szemben, mélyen egyetértek azzal, amit a világnézeti gondolkodásról ő maga is sok helyen megfogalmazott. Keresztényekként nem elégedhetünk meg olyan sekélyes állításokkal, hogy az evangélium arról szól, hogy én mint egyén hogyan jutok a mennybe. Az állításban nem az a sekélyes, hogy foglalkoztat bennünket az örök üdvösségünk, hanem az az ösztönös előfeltevés, hogy az evangélium ennyire leválasztható lenne a valóság egészéről. Egyetértek Wrighttal abban, hogy a Biblia egyetlen nagy történet, amely a világ teremtésével kezdődik, Ábrahám elhívásával, majd egy tőle származott nép sorsával folytatódik, és a Messiás halálával és feltámadásával ér el csúcspontjára. A történet a szövetség ígéretéről szól, hogy Ábrahám utódjában fog áldást nyerni a föld valamennyi népe, és hogy Isten megújítja a teremtett világot, kiszabadítva azt a bűn és a halál fogságából. Ez a nagy történet uralja a bibliai világnézetet. Ez a bibliai világnézet.

A Tim Keller által említett három irányzat – a pietista, a konfesszionalista és a kulturalista – közül mindezidáig tulajdonképpen a kulturalisták igazságát próbáltam láthatóvá tenni. Nem a másik két irányzat ellenében, hanem azokat is átölelve, megerősítve, integrálva. A pietistáknak igazuk volt, amikor a hit bensőségességét emelték ki, a konfesszionalistáknak igazuk van, amikor a hitvallások szilárd fundamentumaira emlékeztetnek, de ezeknek be kell ágyazódniuk abba a nagy történetbe, amelyről a Biblia szól. Bele kell simulniuk az embernek adott eredeti parancsba, hogy hajtsa uralma alá a földet, valamint ennek messiási újrafogalmazásába, hogy az új ember, a második Ádám, a Messiás Jézus hajtja uralma alá a földet, mi pedig csak őbenne, először vele együtt szenvedve, majd vele uralkodva kapcsolódunk a nagy történetbe. Ebben a bibliai narratívában nyer értelmet a hitvallások sokféle hitcikkelye éppúgy, mint az egyén megbékélése a Teremtővel. A Kuyper-féle kulturalisták a nagy képet nézik, és abban látják megvalósulni a kisebb szilánkokat, beleértve az egyént, a bennünk maximálisra táguló mikrokozmoszt. A világnézeti gondolkodás a szeretet parancsa révén kifelé hív magunkból, hogy Isten szemével lássuk a mindent. Ez a világnézeti gondolkodás az én alapvető teológiai szemléletem is.

A világnézeti gondolkodást C. S. Lewis így foglalja össze egyetlen tömör mondatba: „Hiszem a kereszténységet, ahogyan hiszem, hogy a Nap felkelt: nemcsak mert látom, hanem mert általa látok mindent.”