A cinikus ember arról van meggyőződve, hogy látja a felszín mögötti folyamatokat, és azok mindig rosszabbak, kiábrándítóbbak, alantasabbak, mint amit mások látnak. Ez sok esetben igaznak is bizonyul, sőt a cinizmus mint világlátás is rengeteg ilyen tapasztalatból áll össze azzá a borús, gyanakvó nézőponttá, ahonnan semmi nem az, aminek látszik. A cinikus észreveszi a dicséret mögött a hízelgést, az ajándék mögött az érdeket, a vallás mögött a hatalmat, a politikus mögött a pénzt, a szerelem mögött a libidót, a kultúra mögött a gazdaságot, a szellem mögött az anyagot, az anyag mögött a semmit. A cinikus úgy hiszi, jobban érti a valóságot, mint mindenki más. A cinikust nem realisták és optimisták veszik körbe, hanem naiv és hiszékeny emberek. A cinikus átlát a valóság Patyomkin-falvain, és tudja, hogy ami mögöttük van, az az igazi valóság, és a valóság mindig rosszabb a látványnál. Mindössze egy baj van ezzel a világlátással: a cinikust képtelenné teszi arra, hogy ténylegesen lássa a világot. Ennek pedig egyetlen egyszerű, de a cinikus szempontjából végzetes oka van, amire C. S. Lewis Az emberiség felszámolása című könyvében mutat rá: ha a valóság teljesen átlátszó, akkor egyáltalán nem látható.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Kultúra
Jézus forradalmai
Megnéztem a Jesus Revolution c. filmet, amely a 70-es évek elején Chuck Smith kaliforniai gyülekezetében kibontakozó, majd onnan tovább terjedő hippi ébredést mutatja be. A filmben Lonnie Frisbee szerepét az a színész játssza, aki a The Chosen sorozatban Jézust. Ez lehet jó választás, tekintve hogy az ébredés idején Lonnie is úgy nézett ki, mint Jézus, csak visszafelé is elsülhet, ha mostantól Jézusban meg a bohém Lonnie-t látjuk visszaköszönni. De ez most a középpontban lévő mellékszál, és nem esztétikai kritikát akarok írni, hanem egy rövid, személyes reflexiót. Az eredeti történetet jól ismertem, a Costa Mesából induló Jézus-mozgalom közvetve az én életemre is hatott, a film mégis meg tudott lepni és őszintén szólva meg is rázott.
Makoto Fujimura: Művészet és hit
A Tűzfal podcast huszonnegyedik részében a művészet és a teológia kapcsolatát egy japán festőművész, Makoto Fujimura szemüvegén át vizsgáljuk meg – a Művészet és hit (Harmat, 2023) című könyv alapján –, és magunk is rácsodálkozunk, mennyi szépség és igazság van ebben a kalandban! Fujimura művészeti krédója bennünket is hitvallásra késztet, mégpedig olyan hitvallásra, amelyben az új teremtés játssza a főszerepet. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!...
Mi maradt Dawkins népéből?
Tizenöt évvel ezelőtt a brit szigeteken még nagy csinnadrattával zajlott Richard Dawkins ateista buszos kampánya, melynek fő szlogenje valahogy így szólt: „Valószínűleg nincs isten, úgyhogy ne aggódj, élvezd az életet!” Két évvel előtte jelent meg az ateista etológus The God Delusion című könyve, mely magyarul az Isteni téveszme címet kapta. A könyv a vallás és a keresztény hit megsemmisítő kritikája akart lenni, és sokakra kétségkívül így is hatott. Akkoriban kifejezetten trendi volt ateistának lenni, és leginkább Dawkins vitte a lángot és verte a tam-tam dobot. Az internet összes bugyrában megjelentek a Repülő Spagettiszörnyről szóló analógiák és az a metafizikai kérdés, hogy vajon ki teremtette Istent. Sokunknak ezek a hasonlatok és érvek őszintén szólva már akkor is rendkívül szerencsétleneknek tűntek, de a mozgalomnak tagadhatatlanul volt belső ereje, lendülete és sodrása.
A Sokszínű Szarumán
„Szóval eljöttél, Gandalf” – mondta komolyan, de szeme fehérben izzott, mintha hideg nevetés bujkálna a szíve mélyén.
„Igen, eljöttem – mondtam – a segítségedért, Fehér Szarumán.” – E megszólítás mintha dühítette volna.
„Igazán, Szürke Gandalf? – mondta gúnyosan. – Segítségért? Ezt is ritkán hallotta valaki, hogy Gandalf, a ravasz és bölcs Gandalf, aki örökké a világot járja, s mindenbe beleártja magát, akár az ő dolga, akár nem, segítséget kérjen.”

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK