Az Elvis-film jó lett. Persze, aki allergiás már az amerikai kulturális intézményeket uraló radikális propagandára, az fészkelődni fog, amikor megint egy metronóm kiszámítható ütemében csapódnak be a szokott témák (leginkább ugye a rasszizmus, a lázadás, meg persze egy kiadós Christmas-bashing), de ezeket azért jól el lehet helyezni Elvis Presley életútjában is, és a film összességében sokkal súlyosabb annál, hogy ezeken fennakadjunk. Tom Hanks hatalmasat alakít Tom Parker szerepében, és eleve nagy húzás volt az ő szemszögéből láttatni a „király” megdicsőülését és lassú, fájdalmas elkárhozását. A forgatókönyvírók még egy apró mentőkötelet is dobnak Elvis hírhedt menedzserének, bár ez édeskevés ahhoz, hogy árnyalja a közönség lesújtó véleményét. A film végén Tom Parker szájába adják a mondatot, hogy Elvist valójában „a szeretet ölte meg”. A rajongói iránti szeretete. Ezt természetesen nemcsak azért érezzük hazugságnak, mert a kapzsi menedzser mondja, hanem azért is, mert a szívünk mélyén sejtjük: valójában az ördög mondja.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Kultúra
A „progresszív kereszténység” blöff – válasz Monostori Tibor 10 pontjára
„Mik azok a jellemzők, amelyek a legtöbb progresszív keresztényre igazak?” – teszi fel a kérdést újfent Monostori Tibor, aki kitartó, már-már tiszteletre méltóan heroikus küzdelmet folytat, hogy heterodox nézeteit legalább alternatív irányzatként elfogadják a kereszténységen belül. Monostori ezúttal tíz pontba szedi, hogy mit ért „progresszív kereszténység” alatt. A bevezetésben ezt írja: „A progresszív keresztények sokszínűek, ahogy a konzervatívok is. Vannak köztük minden felekezetből. Vannak köztük a hitvallások és katekizmusok minden pontjához ragaszkodók, akik csak bizonyos emberi jogi kérdésekben haladók. Vannak olyanok, akik szerint nem történtek meg a bibliai csodák és kétségbe vonják a hittételek nagy részét. Vannak köztük az örökké tartó tudatos pokolbeli szenvedésben hívők és olyan univerzalisták is, akik minden ember üdvözülésében bíznak, vagy épp kondicionalisták, akik a két álláspont között helyezkednek el. Vannak fiatal Föld-hívők és darwinisták. Vannak panteisták, panenteisták, és a Biblia tévedhetetlenségében hívők is. Ami közös bennük, hogy életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat.”
Darwin darwinizmusa rasszista volt, nem is kicsit
Szekuláris kultúránk egyik féltve őrzött titka Charles Darwin rasszizmusa. Amikor valahogy mégis szóba kerül, hogy korunk ikonikus világi szentje összeköthető korunk legrútabbnak tartott vétségével, a japán Sinkanszen kiszámítható gyorsaságával érkeznek a heves cáfolatok. Leggyakrabban azzal blöffölnek, hogy a darwinizmus atyjának rasszista evolucionizmusát egyszerűen a szociáldarwinistákra fogják. Eszerint Herbert Spencer és később a nemzetiszocialisták felhasználták ugyan Darwin evolucionista nézeteinek egy-egy elemét, de az eredeti, tiszta darwinizmustól teljesen idegen módon az emberi rasszokra (fajokra) alkalmazták azokat, és így az állatfajok eredetének tudományos magyarázatából ők gyártottak elfogadhatatlan társadalmi elméletet az emberiség számára. A szociáldarwinizmus tehát a darwinizmusnak ugyanúgy egy gyakorlati „eretneksége”, mint a kereszténységnek az inkvizíció, vagy a marxizmusnak a sztálinizmus. De tényleg ez az igazság?
Jó, hogy vagytok! És van más is!
Szia! Ha Zé vagy Alfa-generációs vagy, és valahogy ide tévedtél, örülök neked. Arról akarok írni, hogy miért tűnik olyan értelmetlennek a világ.
Azt mondják rólatok, hogy nem hisztek semmiben. Vagy csak abban hisztek, hogy a Föld tönkre fog menni, ezért nem érdemes hinni semmiben.
De közben belül gyötör benneteket a kérdés, hogy tényleg csak ez van-e.
És tudjátok, miért nem hisztek a válaszban?
Fogy a levegő a transzmozgalom körül
A keményvonalas Biszku elvtársék túl messzire mentek, most a reformista Nyers elvtársék kapnak lehetőséget. Ez jutott eszembe a 444 ma reggeli cikkéről, amely váratlan irányváltással a transzmozgalomra rajzol célkeresztet. Ez azért különösen érdekes, mert a 444 eddig a transzmozgalom és a genderideológia egyik erős hadoszlopaként működött a magyar nyilvánosságban. A mai írásuk viszont egy „detranzicionáló” (tehát a transz-identitásból kihátráló, eredeti biológiai nemét újra felvállaló) hölggyel készült interjú, amely hajszálpontosan ugyanazokat a kritikákat fogalmazza meg, amelyeket mi, keresztények is régóta hangoztatunk. A transzmozgalom egészséges testű férfiakat és nőket szabdal emberi roncsokká, ahelyett, hogy a lelki problémáikra lelki megoldást keresne. Mi, keresztények évek óta mondjuk, hogy ennek a bírálata sürgős és életbevágóan fontos. Arra viszont kevesen számítottak, hogy ez ügyben épp a radikális feministák lesznek a keresztények leghangosabb szövetségesei.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK