Talán mindnyájunk számára ismerős a szituáció, amikor egy ember dicsérete kellemesen érint bennünket, ugyanakkor valahogy mégis kellemetlenül érezzük magunkat tőle. Nem arra az egyébként szintén gyakori jelenségre gondolok, amikor önértékelési vagy más problémák miatt egyszerűen csak nehezen tudunk elfogadni bármilyen dicséretet, hanem azokra a konkrétabb esetekre, amikor bár jólesik a dicsérő szó, valahol mélyen mégis nyugtalanná tesz, vagy épp fordítva, a dicséretből áradó energiákat a nyugtalanságunk ellenére fogadjuk el. A nyugtalanságunk oka ilyenkor az, hogy a dicséret inkább hízelgésnek hat. De vajon mi különbözteti meg egymástól a kettőt?
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Elmélkedések
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (23) – Szent ünnepek
„Ezek az ÚR ünnepnapjai, a szent összejövetelek, amelyeket a megszabott idejükben egybe kell hívnotok…” (3Móz 23,4)
Byung-Chul Han koreai filozófus szerint a szent ünnepek közösséget teremtenek, az események önmagukban azonban nem képesek erre. A szent összegyülekezés nem csupán tömegrendezvény, hanem kilépés a termeléskényszer profán folyamatosságából és belépés a szent nyugalom ciklusába. „Az ünnepet megüljük. A munkát azonban lehetetlen megülni. Az ünnepet azért ülhetjük meg, mert szilárdan áll, mint egy építmény. Az ünnep ideje álló idő. Nem múlik, nem folyik el. Ezáltal lehetségessé teszi az elidőzést.” (Han: A rítus eltűnése, 57)
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (22) – Kegyelmet szerez nektek
„Mivel csonkák és fogyatékosak, nem szereznek kegyelmet nektek.” (3Móz 22,25b2)
Hogy kapcsolódik a hibátlanság a kegyelemhez? A mondatban szereplő rácáh (רָצָה) ige nifál alakban azt jelenti, hogy kegyelmet kap, elfogadható lesz, kegyelmet szerez valakinek. Ebben az esetben az áldozati állat szerez kegyelmet annak, aki áldozatként bemutatja azt. Tehát az áldozat bemutatása teszi az Istenhez járulót elfogadhatóvá, az áldozat okozza, hogy Isten kegyelmesen viszonyul hozzá. A kegyelem alapja a helyettes áldozat, illetve az áldozat vére, amely engesztelésül adatott az oltárra (vö. 3Móz 17,11). Éppen ezért nem lehetett akármilyen áldozatot bemutatni.
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (21) – De vendégem lehet
„Mivel testi fogyatékossága van, nem mehet oda, hogy bemutassa Istenének a kenyerét. Istenének a kenyeréből, az igen szentből és a szentből egyaránt ehet.” (3Móz 21,21b-22)
A fejezet az ószövetségi lévita papokkal szemben támasztott követelményekről szól. Az egyik követelmény az volt, hogy a papokon nem lehetett testi fogyatékosság. Ennek az az oka, hogy a papok a tökéletes Istent képviselték a nép előtt, az ÚR szent templomában, de az is elképzelhető, hogy szolgálatuk egyben a bűneset előtti hibátlan emberiséget is szimbolizálta Isten előtt. Mindenesetre a fogyatékkal élők nem mehettek be Isten szentélyébe, hogy ott Isten kenyerét bemutassák neki. Ugyanakkor a kenyeret ők is megehették.
Az óriás merengője
Tengernyi emléket fúj
házunk elé
az érzelmes, öreg gigász,
az őshonos óriás,
az októberi szél.
Sárga arcán piros szájjal
húzza, túrja, tépi, rázza,
vérét ontja a hosszú nyárnak,
de egyik emlék sem szól
vagy beszél,
nem kérdi, miért,
honnan, vagy hova,
mi célból hajtják ide vagy oda,
miért cibálja, tépi, hányja
az ősz óriás hatalmas foga.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK