Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Az Evangéliumi Fórum Teológus műhelyében három apostoli és három protestáns példa kapcsán beszélgettünk arról, hogy milyen legyen egy evangéliumi teológus. Az egyenként harminc perces bevezető előadások itt visszanézhetők:
Az egyháztörténetben újra és újra felmerült a kérdés, hogy Jézus művészi ábrázolása vajon nem ütközik-e a második parancsolatba, amely tiltja a bálványszobrok készítését és imádását. A parancsolat szerint Istent nem ábrázolhatjuk úgy, hogy lealacsonyítjuk a teremtés mintázatára. Vajon a tiltás érvényes a Jézus-ábrázolásokra is? Ez a kérdés mostanában nem annyira a barokk katolikus templomokban látható vérző szívű Krisztus-szobrok miatt merül fel, inkább a különböző Jézus-filmek kapcsán, most épp a The Chosen sorozat Jézus-ábrázolása miatt. A dilemma az, hogy ha Jézus Isten, akkor Jézus ábrázolása ugye Isten ábrázolása, tehát Jézus ábrázolása beleütközik a második parancsolatba, vagyis ennek alapján a The Chosen Jézusa is súlyos vétség Isten ellen. De vajon helyes-e ez a gondolatmenet?
Aranyszavú (Krüzologosz) Szent Péter „Beszéd Krisztus születéséről” című különös homíliája azt a békességet mutatja meg, amit az egyház az eretnekek veresége után él át. Krüzologosz Ravenna püspöke volt a Kr. u. 5. században. Egyik karácsonyi igehirdetésében visszaemlékszik arra, milyen irgalmatlanul nehéz teológiai viták bomlasztották az egyházat a megelőző évszázadban. A viták Krisztus istenségéről folytak, amit az ariánusok egyszer nyíltan tagadtak, máskor körmönfont nyilatkozatokkal és félreérthető formulákkal kérdőjeleztek meg. A 381-es konstantinápolyi zsinat tett pontot a viták végére, amikor is az egyház püspökei végleg megerősítették a niceai hitvallás homoousziosz formuláját és az ortodox hit győzelmet aratott az eretnekség felett. Hallgassuk meg, hogy beszél a békének erről az időszakáról Péter püspök karácsonyi homíliájában:
Oscar Cullmann sokszínű és gazdag teológiai munkája leginkább az ún. üdvtörténeti iskolát erősítette, de magában foglalta a római katolicizmussal való párbeszédet is. Nem véletlen, hogy egyik legfontosabb könyve éppen egy Péterről szóló monográfia (Petrus. Jünger – Apostel – Märtyrer: Das historische und das theologische Petrusproblem), amely egyszerre kritikus a protestáns exegézissel szemben, amely hagyományosan inkább elvitatta Pétertől a Kőszikla szerepet, és a római katolikus teológiai hagyománnyal szemben, amely Péter Kőszikla szerepének egyszeri és megismételhetetlen voltát tagadta. Cullmann protestáns megfigyelőként vett részt a II. Vatikáni Zsinaton. Ökumenikus munkája miatt Karl Barth azzal viccelődött, hogy sírjára fogják majd írni: „Három pápa tanácsadója volt.” Mindezek fényében különösen érdekes, amit egyik teológiai esszéjében az apostoli és az egyházi hagyomány közti különbségről megfogalmazott:
Régóta komoly fejtörést okoznak Ferenc pápa kétértelmű megnyilatkozásai, de a Hittani Dikasztérium legutóbbi nyilatkozata, amely lehetővé teszi azonos nemű párok egyházi megáldását, joggal veri ki a biztosítékot még azoknál is, akik eddig hajlandók voltak nagyon messzire elmenni abban, hogy Papa Francesco progresszív irányba való kikacsintásait a kétezer éves hagyományon belül értelmezzék. Most is nyilván elindul az örök vita, hogy a római katolikus hagyományfejlődés átírja, meghaladja vagy egyszerűen csak kibontja-e Jézus Krisztus és az apostolok tanítását. Szinte a végtelenségig lehet ezt folytatni a szexuáletikai nyitás területén is. Lehet vitázni, hogy vajon a Dikasztérium a melegpárok megáldásának engedélyezésével most felülírta azt, amit eddig az egyház a homoszexuális kapcsolatokról tanított, vagy csak egy üres gesztust tett, hogy megtartsa a németeket, vagy mindössze nyitottságot akart közvetíteni, ami nem ír fölül semmi lényegeset, legfeljebb megbirizgálja a konzervatívok érzékenységét, ami egyáltalán nem árt.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK