Ha túlzónak is hat, van igazság az ateista filozófus, Irving Singer megállapításában, aki Anders Nygren elemzését vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az agapé keresztény szemlélete kizárja a személyek közötti szeretetet (The Nature of Love. Chicago University Press, 1984). Volt tanárom, C. Stephen Evans hasonlóképpen érvel: „Ha a felebaráti szeretet azt követeli meg tőlünk, hogy minden emberhez ugyanolyan módon viszonyuljunk, akkor az nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen olyan különleges viszonyulásokkal, mint a házasság, romantikus szerelem vagy barátság. Nehezen tudnék bárkit is barátomnak tekinteni, aki ne fektetne többlet-energiát az én jólétem elősegítésébe, hanem pontosan ugyanúgy bánna velem is, mint egy vadidegennel.” (Kierkegaard’s Ethic of Love: Divine Commands and Moral Obligations. Oxford University Press, 2004)
Talán nem megyünk túl messzire, ha ehhez hozzávesszük a művészi alkotások esztétikai élvezetét, sőt, az Isten által teremtett vagy emberek által alkotott értékek reánk gyakorolt hatásának bármiféle pozitív felfogását. Ha a szeretet minden esetben egocentrikus, amennyiben „vágyódás és törekvés a jó, az igaz és a szép iránt”, tehát ha értékek vonzásáról szól, akkor keresztényekként vakokká és érzéketlenekké kell válnunk a teremtés, a művészet, sőt, maga Isten szépsége iránt. Egy szocialista művelődési otthon piros kárpittal bevont bútorait ugyanolyan semlegesen kellene szemlélnünk, mint az Állami Operaház belső terét. Nygren felfogása a megváltás nevében valóban aláássa a teremtés tanát.
Az agapé és erosz ilyen radikális megkülönböztetése abból a szemléletből fakad, amelyik a teremtés tanát mindenestül alárendeli a krisztológiának, és a szeretetet csak a megváltás felől fogadja el. Isten Krisztusban mutatott áldozata ebben a sémában az igazi szeretet egyetlen példája, melyet még a Krisztus előtti zsidóság sem ismert. A teremtés és megváltás (vagy ahogy régen mondták: a természet és kegyelem) egymáshoz való viszonyulása bonyolult kérdés, sok csomó van rajta. Úgy tűnik, az evangéliumi kereszténység is régóta küszködik a problémával, és a neo-ortodoxiához hasonlóan a teremtést időnként teljesen a megváltásnak rendeli alá. Az erosz ritkán kerül érdeklődési körébe, inkább csak akkor, ha alantasságával az agapé nagyszerűségét ellenpontozhatja. Az effajta evangéliumi buzgóságban az áldozatos és önzetlen szeretet mellett nincs igazán helye a teremtett világhoz vonzódó esztétikai motívumnak.
Ez azonban olyan élettagadó hozzáálláshoz vezethet, mely a korai gnoszticizmushoz hasonlóan a teremtés jóságát kérdőjelezi meg. „A felebaráti szeretet olyan értelmezése, mely minden különleges viszonyulást kizár, egészében válna elfogadhatatlanná. Ez a nézet nem csak a megbotránkozás lehetőségét hordozná magában; ténylegesen megbotránkoztató lenne az emberi lények számára, keresztényeknek és nem-keresztényeknek egyaránt, hiszen elképzelhetetlen gyümölcsöző emberi élet olyan különleges viszonyok nélkül, mint a barátság vagy a családi élet.” (C. Stephen Evans) Bár kissé eltúlzott, nem teljesen indokolatlan, hogy Barth „furcsán manicheus” tendenciákat látott a lundi teológiai iskolában, melyhez a Krisztus és a Sátán közti harcot erőteljesen hangsúlyozó Aulen mellett Nygren is tartozott (Church Dogmatics, IV/2, 741).
Azt persze senki sem vitatja, hogy a bűn megrontotta a teremtést. De annak sem szabad vita tárgyának lennie, hogy csak eredendően és lényegileg jó dolgot lehet megrontani. Vajon maradt-e még jó a világban a bűneset után? A bibliai válasz kettős. A bárkából kilépő Noénak Isten egyrészt azt mondta: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva” (1Móz 8,21), másrészt továbbra is kiemelte az ember páratlan nemességét: „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9,6) Ha a megváltásról van szó, protestánsok hajlamosabbak az előbbi, görög ortodoxok és római katolikusok az utóbbi megállapítást komolyan venni.
Ortodoxok és katolikusok érveiben előkerülnek olyan megállapítások, hogy Isten szeretete a „hasonlóság miatti” szeretet, Isten saját képmását igyekszik megmenteni, mert a hasonlót vonzza a hasonló. Neo-ortodox és evangéliumi protestánsok (kivéve az arminiánus meggyőződésűeket) jobban tartanak attól, hogy az emberben olyan jóságot lássanak, mely a kegyelem szabadságát és nélkülözhetetlenségét kisebbíti, ezért – bár a megváltás szemszögéből nézve a Szentírás inkább őket igazolja, és a teremtés szemszögéből nézve éppen a protestáns emberkép az, amelyik a priori elutasít mindenféle aszkétizmust (Tillich szerint Lutherrel összehasonlítva inkább Freud tűnik aszkétának) – a teremtés értékének mellőzése gyakori „mellékterméke” a protestáns megváltástannak.
A szeretet sem kivétel ez alól. Ahogy a katolikus Gianfranco Morra megjegyzi: „Nygren tézise, mely az eroszt és agapét egymással kibékíthetetlennek tekinti, még ha meg is van az az érdeme, hogy megerősíti a keresztény szeretet eredetiségét, eltúlzottnak és elfogadhatatlannak tűnik, a természet és kegyelem közötti protestáns dualizmus gyümölcse.” („Eros e Agape”, Tratto da Studi Cattolici, 456 febbraio 1999) Szerintem ez a kritika Nygren kapcsán mindenképpen megállja a helyét. A kérdés nekünk, protestánsoknak viszont elsősorban az, hogy vajon van-e a Bibliában olyan szeretet, amellyel a pogányok is rendelkeznek, olyan, amelyet az agapé fényében is szeretetnek nevezhetünk. Az Újszövetség válasza egyértelmű igen.
Jézus azt mondja, hogy „a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Lk 6,32) Tény, hogy a keresztény felebaráti szeretet messze meghaladja ezt a szeretetet, és Jézus is éppen erre utal, ez azonban nem jelenti azt, hogy a pogányok szeretete ne lenne valós szeretet. És ebbe bele kell értenünk az eroszt is, hiszen az emberek közötti szeretet jelentős része ebbe a kategóriába tartozik. „Nem a bűnbeesés teremtette az eroszt” – írja az evangéliumi kvéker Richard Foster, „a bűnbeesés csak megrontotta azt. A teremtéstörténetben azt látjuk, hogy a férfi és a nő vonzódnak egymáshoz, mezítelenek, és nincs bennük szégyenérzet. Tisztában vannak azzal, hogy férfiasságuk és nőiességük Isten keze munkája, ahogyan egymás iránti szenvedélyes szerelmük is. A különbség egyesíti őket, férfi és nő, mégis egy test. Kettősük szeretetkapcsolat – miért kellene szégyenkezniük? Nemiségük Isten teremtése.” (Money, Sex and Power. Hodder and Stoughton, 94)
A teremtett dolgok (az igaz, jó és szép) élvezete önmagában nem bűn, ennek az élvezetnek a tiltása viszont az apostoli tanítás szerint egyenesen démoni: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak. (…) Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői. Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.” (1Tim 4,1.3-5) Hogy az erosz esetében mit jelent ez a megszentelődés, az egy külön téma. Most elég annyit megállapítanunk, hogy az erosz teljes elutasítása a teremtés és a megváltás olyan szembeállításához vezethet, mely a gyakorlatban a démoni határát súrolja. „Az új ének, mely megéneklésre vár… a teremtés éneke.” (Vincent J. Donovan)
(Folyt. köv.)
Ádám, lesz még folytatása ennek a sorozatnak, vagy ez a befejező rész?
Lesz folytatás, és még csak az antitézisnél járunk.
Oké. Nem voltam benne biztos, hogy az egész sorozatnak az a címe, hogy „Erosz és agapé: antitézis” vagy nem. Egyre kíváncsibb vagyok, mert nekem már ennek a cikknek a vége is kicsit olyan lezárós, összefoglalós volt. De ezek szerint lesz még külön szintézis is. Érdeklődve várom 🙂
Most látom, hogy pont anélkül, hogy ismertem volna a Richard Foster idézeteket, nagyon hasonlóra jutottam.
Érdekes az 1Tim 4 felvetése. Nygren talán a házasság tiltásáig nem jutott, bár kétségtelenül közel jár hozzá.
Számomra fontos, hogy a házasság, és a férfi és nő léte a Szentírás szerint onnan fakad, hogy Isten azt mondta: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (most az UFÓból idézem az 1Móz 1,26-ból). Ebből én arra következtetek, hogy az emberi erosz is az istenképűségben gyökerezik, és végső soron sosem szerencsés, ha mi akarjuk megmondani Istennek, hogy ő milyen lehet meg milyen nem lehet…
„……. „Nem a bűnbeesés teremtette az eroszt” – írja az evangéliumi kvéker
Richard Foster, „a bűnbeesés csak megrontotta azt. …………………….”
Olvasva e föntebbi gondolatot, egy pillanatra a lélegzetem is elakadt, olyan
mélyreható üzenetet vélek felismerni benne, mely egyben a poszt témája is.