Ez az év számos sötét drámát hozott, de a keresztény hit szempontjából tele volt kellemes meglepetésekkel. A kettő talán nem is független egymástól. Saját bevallásuk szerint sokakat éppen a szekularizmus válsága és a kultúrában kirajzolódó diabolikus jelenségek tettek fogékonyabbá az Isten dolgai és az evangélium reménysége iránt. Az Aaron Renn által negatív világnak nevezett kulturális időszak káros kompromisszumokba hajszolta az intellektuális befolyásukra érzékeny keresztényeket, de pont azok iránt a keresztények iránt támadt újfajta érdeklődés, akiket a negatív környezet inkább bátrabbá és hitvallóbbá tett. Az elmúlt napokban három olyan podcast beszélgetést is végignéztem, amelyek erősítik azt az általános benyomást, hogy az angolszász világban a keresztény világnézetnek kedvező trendforduló zajlik, és ez a fordulat talán mélyebb is lesz, mint ahogy reméltük.
Az első Joe Rogan és Stephen C. Meyer egy évvel ezelőtti beszélgetése, amely valamiért csak most jutott el hozzám. A The Joe Rogan Experience 2024-ben messze a leghallgatottabb amerikai podcast lett, elemzők szerint az elnökválasztás kimenetelében is szerepet játszott, hogy Donald Trump vállalta a háromórás beszélgetést Joe Rogannel, Kamala Harris viszont nem. Önmagában is nagy tehát a jelentősége annak, hogy Joe Rogan Stephen Meyert meghívta egy ugyanilyen hosszúságú interjúra, és azt jelzi, hogy az Intelligent Design (ID) mozgalom számára kezd véget érni a másfél évtizedig tartó kényszerű hideg tél.
Ebben a másfél évtizedben a materialisták megpróbálták teljesen maguk alá gyűrni a tudomány intézményrendszerét. Richard Dawkins és a harcos darwinisták az intellektuális ellenfelek elszigetelésére és a tudomány világából való kirekesztésére törekedtek, nem is teljesen sikertelenül. (Az ID-t például következetesen kreacionizmusnak bélyegezték és a vallás területére igyekeztek száműzni, holott – ahogy az ismert evolúcióbiológus Bret Weinstein szintén idén megvallotta – az ID fontos része a tudományos diskurzusnak.) Sok jele van annak, hogy a gát végre átszakadt, az egyik épp Joe Rogan beszélgetése Stephen Meyerrel.
Stephen Meyert (az ID egyik arcaként) ma már azok közül is egyre többen tisztelik, akik egyáltalán nem értenek vele egyet. Tudományfilozófusként főleg három könyve miatt vált ismertté: Signature in the Cell, Darwin’s Doubt és a nemrégiben megjelent The Return of the God-Hypothesis, amelyekhez nagyon komoly ajánlások érkeztek a legmagasabb tudományos körökből is. Az a tény, hogy Joe Rogan három órán át faggatta Meyert, a materializmus növekvő válságának újabb jele. A beszélgetésből kiderül, hogy a kereszténység a bölcsője volt a tudománynak, nem a sírásója, és ma is heurisztikus ereje van annak, hogy az eredetkutatást nem zárjuk a materializmus szűk világnézeti falai közé. A Rogan-interjú azt jelzi, hogy lehet a tények értelmezéséről is vitatkozni az eredettudományok világában, és talán lekerül lassan az intézményrendszerről is a materialisták világnézeti abroncsa.
A második beszélgetés hasonló tendenciát jelez: az ismert ateista Alex O’Connor az ismert emberjogi aktivista Ayaan Hirsi Alit hívta meg a podcastjébe. Azt az Alit, aki pár évtizede muzulmánból lett ateistává, Dawkinsék egyik legértékesebb trófeájává és legokosabb harcostársává. Azt az Alit, aki tavaly év végén viszont sokak meglepetésére keresztény lett. Nem véletlen, hogy a beszélgetés szimbolikusan egy templomban zajlik, és Alex O’Connor egyik kérdése éppen arra vonatkozik, hogy Ali neve tavaly óta összeforrt a kereszténység irányába mozduló kulturális momentummal.
Ali a válaszában egyrészt az alázat szükségességét hangsúlyozza: keresztényként egyre jobban tudatában van saját bűnösségének és esendőségének, ezért nem ítélkezni akar az emberek felett, hanem a szeretetet tanulja. De arról is nyíltan beszél, hogy a kereszténnyé válás nagy jelentőséggel bír. Keresztényként a lelkének végre mély békessége van, és kifejezetten ünnepli, hogy Amerikában és a nyugati világ egyéb területein megint meggyulladt az a szikra, amely hajdan a kereszténységet a nyugati társadalmak szilárd alapjává tette. Vagyis hogy a kereszténység a lenézés és gúny hosszú ideje után ismét vonzó alternatívává vált, és talán megvédheti a civilizációt az iszlám és a kultúrmarxizmus fenyegetésétől.
Ali hangsúlyozza, hogy ez neki elsősorban személyes, másodsorban kulturális kérdés, bár nyilván a politika világát is érinti. Alex O’Connor egy ponton kis mosollyal az arcán bevallja, hogy mind ő, mind Richard Dawkins nemrég elmentek egy esti imára, ha másért nem, legalább a kórust meghallgatni, ha már úgymond keresztény kultúrában élnek. Egyértelműen jelez valamit, ha O’Connor Alival készít interjút, Dawkins pedig közben kulturális kereszténynek nevezi magát. Ali számára ez azonban sokkal mélyebb. Elfogadta Isten létezését és a Biblia igazságát, az Istennel való megbékélést és mindent, ami ebből következik: a hitet, a reményt és a szeretetet. Ali ezzel akaratlanul is szimbólummá vált.
A harmadik beszélgetést Jordan B. Peterson folytatta Dallas Jenkins-szel, a Kiválasztottak (The Chosen) c. filmsorozat rendezőjével. Itt is már önmagában nagy jelentősége van annak, hogy a nyugati világ sokak által jelenleg legbefolyásosabbnak tartott értelmiségije, ellenkulturális ikonja, a posztmodern kultúrmarxizmus ádáz ellenfele, a százmilliókra hatást gyakorló kanadai pszichológus behívta az evangéliumi keresztény rendezőt a saját műsorába, sőt, maga utazott el Jenkins stúdiójába, hogy az interjút felvegyék. Azonban a podcast beszélgetésből ennél is érdekesebb részlet derül ki: Jordan Peterson lelkes nézője a filmsorozatnak!
Ahogy egyébként rajta kívül kis túlzással a fél világ. Ez a Jézusról szóló sorozat ugyanis minden idők egyik legnézettebb sorozata lett, holott nem a szokásos finanszírozási modell szerint, hanem egyéni adományokból indult útnak, ma is ingyenesen elérhető, és ami még különösebb: nyilvánvalóan keresztény alkotásról van szó. Ennek két fontos üzenete van a kultúra kapcsán.
Az egyik az, hogy végre létrejött a filmművészetben olyan keresztény (ráadásul evangéliumi keresztény) produkció, amely művészi standardok alapján is minőséget képvisel. Ez még feltűnőbb, ha összehasonlítjuk a nagy streaming szolgáltatók által erőltetett woke alkotások zuhanó esztétikai színvonalával, amit éppen a sablonos, ideologikus panelek és a rossz, életidegen emberképből megalkotott, ezért hihetetlen és hiteltelen karakterek és szituációk okoznak. Jordan Peterson hangsúlyozza, hogy ha kicsit is propagandisztikusnak érezte volna Jenkins sorozatát, azonnal felállt volna a képernyő elől. Ehelyett már a többedik évadnál jár a feleségével együtt.
A második üzenet egyszerűen az, hogy a nyugati kultúrában ismét komoly érdeklődés figyelhető meg Jézus és az evangélium iránt. Az Isten-hipotézissel együtt láthatóan visszatért a Jézus-hipotézis is a nyugati kultúrába. Ez még nem a mainstream, egyértelműen ellenkultúra, annak azonban korántsem jelentéktelen. Sőt, kimondhatjuk, hogy ez az ellenkultúra jelenleg a cutting edge kulturális trend, tele önbizalommal és reménységgel. Hogy milyen mély lesz ez a trend, és meddig tart, azt lehetetlen most megmondani. De hogy létezik, az tagadhatatlan. Ahogy az is, hogy az intellektuális kíváncsiság váratlanul újra a kereszténység oldalán és a kereszténység iránt jelent meg.
Ezek persze kis sikerek, ha nem is elhanyagolható sikerek. Örüljünk ezeknek, de közben ne felejtsük el, amit Kierkegaard és Bonhoeffer egészen más kulturális időszakokban hangsúlyoztak: a kereszténységet nem a sikerei teszik igazzá, hanem az igaz Krisztus valósága. A negatív világ továbbra is itt van velünk, és a valódi siker a Krisztus melletti személyes hűség a negatív világokban is. Az evangélium azonban az Isten ereje, ezért azon se lepődjünk meg, ha hullámokat kelt és örömteli hatást gyakorol a világban. Izgalmas időket élünk.
Idézet a poszt utolsó bekezdéséből:
„….. A negatív világ továbbra is itt van velünk, …..”
Azaz, benne élünk, mely „közeg” Isten szándéka szerint tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az embernek Fia megdicsőüljön azáltal, hogy gabonamagként beleesve elhaljon, hogy gyümölcsöt teremjen (János 12:23-24).
A gyümölcsöknek sorsa pedig ugyanaz, ami a Gabonamagé volt. A negatív világ nyomorgatja, kétségbe kergeti, üldözi, pusztítja őket, így hordozva testükben az Úr Jézus halálát, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testükben (2 Kor. 4:8-10)
Kedves Ádám és a blog olvasói,
Nem akarom tagadni, hogy ezek a bemutatott jelenségek a kereszténység „trendivé-válását”, erősödését mutatják kultúránkban… Csak a tisztánlátás kedvéért szeretnék mind a háromról mondani valamit.
1. Az ID. mozgalom nem kreacionista (deklaráltan nem az…), habár éppen Stephen Meyers igyekezett kampányolni (nem túl nemes eszközökkel, mert negyvennégy evolúció-ellenes cikket gyűjtött össze különböző tudós szerzőktől – akikből aztán 26-an cáfolták, hogy egyetértenek Meyers antievolucionista céljaival) a fejlődéselmélet ellen. De kétségtelen, hogy az ID-sek inkább a teisztikus evolúciót akarják népszerűsíteni, nem pedig az evolúció tényét tagadni. Az ID-t nem kell kirekeszteni a természettudományból.
De az ID. nem kölcsönözheti (amit képviselői szemmel láthatóan szeretnének) a „tudományosság” fényét, látszatát a keresztény teizmusnak. Az ID. maximum annyi bizonyíthat, hogy a Világegyetemnek van egy értelmes tervezője. Hogyha a természettudomány egy napon ezt bebizonyítja – az még mindig nem nyújt bizonyítékot a bibliai (zsidó, keresztény és mohamedán) teizmusra, amely ellen erős, a természettudományoktól teljesen független érvek szólnak – mindenekelőtt a rossz és a rejtettség problémája.
2. Jordan Peterson a baloldali eszméken gyakorolt kritikája rendkívül felületes és gyenge, erről lásd Ben Burgis filozófus kritikáját itt: https://jacobin.com/2020/04/jordan-peterson-capitalism-postmodernism-ideology.
Nem gondolom, hogy dicsőségére válik a kereszténységnek az ő „szövetsége”, vagy szimpátiája.
3. Ayaan Hirsi Ali az általam hallottak interjújában semmiféle érvet nem hozott fel a kereszténység igaz volta mellett. Két dolgot mondott: 1. Az ő depresszióját, válságos lelkiállapotát megoldotta a megtérése. 2. A kereszténységre kultúránknak szüksége van az iszlám és az értékrelativizmus elleni harcban. Mind a kettő teljesen igaz lehet – de mindkettő teljesen független attól, hogy a kereszténység igaz-e, vagy sem.
Kedves Miklós!
Stephen Meyert rendkívül precíz és tisztességes érvelőnek tapasztaltam, viszont számos olyan élményem volt, amikor azt láttam, hogy valamivel megvádolták, megbélyegezték, és amikor utánajártam a dolognak, épp az derült ki, hogy akik bírálták, azok voltak nemtelenek vagy tisztességtelenek, mert vagy nem figyeltek a szavakra, az érvek pontos megfogalmazására, vagy szándékosan eltorzították azokat, vagy gyaníthatóan egyszerűen el sem olvasták, amire reagáltak. Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött néznék utána, hogy pontosan mit is állított a negyvennégy cikkről, és nem csodálkoznék, ha ebben az esetben is az derülne ki, hogy nem Meyer állításával volt a gond. Lehet, hogy nem így van, de az eddigi tapasztalataim alapján ezt látatlanban valószínűbbnek tartom.
Az ID természetesen nem a Biblia Istene melletti érvrendszer, hanem az intelligens ok és a tervezettség melletti érvrendszer, ezért vannak a tudományos világban más világnézetű hívei is (meglepő módon ateisták is).
Én Jordan Petersont is máshogy látom. Szerintem erősek és meggyőzőek a posztmodern marxizmussal szembeni érvei, csak másfajta mátrixban fogalmazza meg azokat, mint az analitikus filozófusok, vagy éppen az az intellektuális kör, amelynek ő nem tagja. Ebben Roger Scrutonra hasonlít, akit szintén nagyra tartok. Keresztényként sok tekintetben szövetségest látok Jordan Petersonban, miközben természetesen vannak ellenvetéseim és fenntartásaim számos gondolatával szemben.
Alival kapcsolatban egyrészt igazat adok, valóban ez a két fő terület, ahol a keresztény hit melletti döntése értelmet nyer, és Ali egyelőre valóban nem keresztény apologétaként lép fel. Ugyanakkor a kereszténnyé válása okaiként két olyan tapasztalatát és meglátását hozza fel, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a keresztény magyarázat jobban illeszkedik a valósághoz, mint az ateizmusa illeszkedett. Ez is egyfajta érv a keresztény hit igazsága mellett, sokaknak jóval fontosabb érv más lehetséges filozófiai érveknél.
Tisztelt Szalai Miklós!
Alival kapcsolatban nekem is feltűnt a megjelenéseiben, hogy nem igazán szeretne érveket megfogalmazni és ezt láthatóan hiányolják is tőle, az interjúztató Alex több fórumon is kritizálta ezt.
Olyan mint ha ez az egykor racionálisan gondolkodó valaki elhagyta volna vaslogikáját és végül az érzelmei győztek volna, amik persze nem az igazságot célozzák.
Azonban ebben a beszélgetésben többször is mondta Ali, amikor Alex kérte tőle az érveket, amik meggyőzték, hogy bárcsak át tudná adni, de nem tudja, hogy miként változott meg a látása, egyszerűen megváltozott.
A kritikákon gondolkozva az jutott eszembe, hogy ha igaz egy Plaintinga-féle ismeretelméleti modell akkor itt nem egy irracionalitásba forduló valakit látunk, csupán azt, hogy egy nagyon is racionális embert miként tud meggyőzni Isten Lelke megfogalmazható, konklúzív bizonyítékok nélkül.
Persze kíváncsi vagyok, hogy innen hova megy majd tovább Ali.
Tisztelt Horváth Bálint!
„hogy ha igaz egy Plaintinga-féle ismeretelméleti modell akkor itt nem egy irracionalitásba forduló valakit látunk, csupán azt, hogy egy nagyon is racionális embert miként tud meggyőzni Isten Lelke megfogalmazható, konklúzív bizonyítékok nélkül.”
Igen, akkor, hogy igaz. Csakhogy Plantinga ismeretelméleti modellje nem igaz, és nem megfelelő rekonstrukciója a vallásos hit és a természetes értelem viszonyának.
Plantinga szerint, hogyha Isten létezik, akkor Ő az embereknek (illetve egy részüknek) ad egyfajta „sensus divinitatis”-t (a továbbiakban: SD.) , egy specifikus vallási kognitív képességet, amellyel Isten létezését és a kereszténység más nagy igazságait közvetlenül megtapasztalják, és erre a képességükre racionális rábízniuk magukat akkor is, ha a nemhívők felé nincsenek racionális érveik az istenhit (vagy a kereszténység) igaz volta mellett.
Ennek a „modellnek” három súlyos buktatója van:
1. Valószínű, hogy amennyiben Isten létezik, akkor nem „privát” kognitív képességeket, hanem erős érveket (amelyekkel másokat is meg tudnak győzni…) adna az embereknek a saját létezésébe vetett hitre (ezt mondja Pál is, a Róm. 1. 20-ban, ennek az alapján definiálta a katolikus egyház az I. Vatikáni Zsinaton azt a dogmát, miszerint Isten létezése a természetes ész világosságánál teljes bizonyossággal felismerhető. ). Hiszen az embereknek elsődleges érdeke és kötelessége az, hogy az Isten létezését felismerjék, neki a neki kijáró tiszteletet megadják, és törvényének engedelmeskedjenek, és a vallások szerint Isten elítéli és megbünteti azokat az embereket, akik ezt nem teszik meg. Hogyan lehet embereket elítélni és büntetni olyan igazságok tudomásul-nem-vétele, figyelembe-nem-vétele miatt, amelyek csak valamiféle speciális „érzék” révén nyilvánvalóak egyes emberek számára?
2. Tegyük fel, hogy ez nem így van, és Isten SD-t adna az embereknek, ha létezne. Mivel Isten nem biztos, hogy létezik, hanem a létezése ellen erős érvek szólnak (mindenekelőtt a rossz problémája, amelynek a súlyát Plantinga is elismeri, és a megválaszolására tett klasszikus teista kísérleteket, teodiceákat gyengének tartja), ezért nem csak azt kell gondolnunk, hogy a SD egy érvényes ismeretforrás, hanem azt is, hogy a SD erősebben esik latba, mint a rossz problémájából fakadó ama – erős – valószínűség, hogy Isten nem létezik. Az pedig, hogy az SD-nek ekkora bizonyító erőt tulajdonítunk, megint egy teljesen önkényes előfeltevése Plantingának. Hogyha az SD Isten létezése mellett szól, a rossz pedig Isten létezése ellen, akkor nem az-e a racionális eljárás, hogy felfüggesztjük az ítéletet?
3. A plantingai modell kiszolgáltat bennünket egy teljes világnézeti relativizmusnak, ugyanis nem csak a kereszténység, hanem egy sor más elmélet is (például a marxizmus és a pszichoanalízis) is hivatkozik arra, hogy nem bizonyítható természettudományosan, racionálisan, hanem csak valamilyen speciális extra kognitív képesség révén – amely, HOGYHA a szóban forgó elmélet igaz, akkor létezik, és működik az emberekben, igaz meggyőződéseket eredményezve, és megmagyarázva, hogy MÁSOKBAN viszont miért nem működnek jól ezek a speciális kognitív képességek.
Például a pszichoanalitikusok szerint az emberekben elfojtott vágyak, és érzések vannak, és specifikus belső valóságok (ösztön-én, felettes én, etc. etc.) amelyek a pszichoanalízis során feltárulnak bennük. A tudományos kutatása az agynak, az idegrendszernek nem találja ezeket a pszichoanalitikusok által megismerni vélt valóságokat. De a pszichoanalízis azt állítja, hogy a pszichoanalízis révén megismerhetjük őket, és nem nehéz belátni, hogy csakugyan megismerhetnénk, akkor, hogyha a pszichoanalízis elmélete az emberi lélekről igaz volna, úgyszintén érthető volna, hogy sok ember viszont NEM jut ezeknek az ismereteknek a birtokába (a pszichoanalízis során sem, mert ilyenkor működik az ellenállás, elfojtás).
Ugyanígy a marxisták azt állítják, hogy a közgazdászok elsöprő többsége azért nem látja be a marxista közgazdaságtan igazságait, és azért vannak a marxisták oly kevesen, mert a mai társadalomban a burzsoázia uralkodik, és olyan anyagi és ideológiai-kulturális eszközökkel rendelkezik, amelyeket működtetve lehetetlenné teszi, hogy a marxizmus nagy igazságai az emberekben (a proletárokban) tudatosuljanak – és csak kevés „kiválasztott” van, akiben a kapitalizmus ideológiai misztifikációja nem fedi el a helyes, az igazsághoz elvezető „Proletár osztálytudatot”. Nem nehéz belátni, hogyha a proletariátus és a burzsoázia között van egy antagonisztikus osztályellentét, és a burzsoázia uralkodik a mai társadalomban, akkor ez így lenne.
Amennyiben igy áll a dolog, akkor nem akkor járunk-e el józanul, racionálisan, ha egyik ilyen, a természettudományokra és a mindennapi tapasztalatra ráépülő, de azokon túlmenő világképet sem fogadjuk el, hanem megmaradunk annál, amit mindenki vall és az életében, gyakorlatában használ: a mindennapi tapasztalati ismereteknél és a természettudományok eredményeinél.
Kedves Szalai Miklós!
Írod: „…ha egyik ilyen… világképet sem fogadjuk el, hanem megmaradunk annál, amit mindenki vall és az életében, gyakorlatában használ: a mindennapi tapasztalati ismereteknél és a természettudományok eredményeinél.”
Ez esetben is törékeny nádszálba kapaszkodnánk, ami szükségszerűen megsebezne minket. A legtöbb tudományterületet időről-időre elérő paradigmaváltások, és a fejlődés miatt csak egy aktuális állapotról beszélhetünk, amely előre láthatóan elavul, és amely eredményeinek pillanatnyi értelmezése a korábbiakat akár nevetségessé is teheti.
Sok példát lehetne ezekre hozni, de az egyik leglátványosabb az egészségügyben vagy csecsemőgondozásban elfogadott és alkalmazott protokollok változása. Képesek alig néhány év távlatából a korábbival totálisan ellenkezőt előírni. Pedig mindig a tudomány aktuális eredményei alapján alakítják ezeket.
Miközben szükségszerűen élünk a tudomány által adott ismeretekkel, megnyugtató válaszokat még sem képes adni a nagy kérdésekre.
A tudomány egyik hajtóereje az a prekoncepció, hogy a világ megismerhető, még is időnként elhangzik az az őszinte belátás, hogy nem fogjuk tudni kimeríteni, nem jutunk a végére soha. Legutóbb ez pár hete hangzott el egy elméleti fizika előadáson a BME TTK egyik neves oktatójától.
Ha pedig igaz ez a belátás (az emberi értelem végessége miatt szerintem az), akkor a tudomány mindig bizonytalanságban fogja tartani az emberiséget. Hasznossága ellenére sem tud stabil fogódzóként funkcionálni.