Gyermekáldozatok az egyenlőség oltárán
Vajon miért harcolnak sokan a különös jogért, hogy az anyaméhben meg lehessen ölni az ott fejlődő emberi lényeket? Mert hogy emberi lényekről van szó, ahhoz ma már nem fér kétség, látjuk a képeket, halljuk a szívhangot, pontosan tudjuk, hogy mi az igazság. Akkor mi motiválja a halálnak ezt a döbbenetes kultuszát, amely mögött a teljes progresszív elit (Hollywoodtól az amerikai demokratákon át egészen a számomra csalódást jelentő Bonóig) felsorakozik? Mi ez a groteszk küzdelem? Mi történik a Krisztus utáni huszonegyedik században a világ nyugati tájain? Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság friss döntése és az arra adott elkeseredett reakciók kapcsán újra fel kell tennünk ezt a kérdést. Én pedig most meg is válaszolom, mert a válasz nem bonyolult.
Az Isten országa (16) – Jelek és csodák ma?
Az előző részben az Isten országa jelenlétének jeleiről volt szó: megtérés, bűnbocsánat, erő a keresztény életre, gyógyulás, szabadulás, feltámasztás. Az utóbbi háromra a Szentírás a „jelek és csodák” (σημεῖα καὶ τέρατα) szavakat használja (pl. ApCsel 2,43; 4,31; 5,12; 6,8; 14,3; 15,12 stb.), és felmerül a kérdés, hogy vajon milyen mértékben kell ezekre ma is számítanunk, amikor az Isten országát hirdetjük. Vajon ma is követi (vagy követnie kellene) az igehirdetésünket ilyen jeleknek és csodáknak, ahogy Jézus és az apostolok igehirdetését követte? Vagy ez helytelen elvárás?
Az Isten országa (15) – Az ország jelenlétének jelei
Az Isten országa titok. Először kicsiny formában jött el, az eljövendő világ előízeként (vö. Zsid 6,5), de egy nap ki fog teljesedni, hogy a gonosz uralmát végleg legyőzze. Amint Jézus példázataiból is láttuk, fontos az Isten országa titkában ez a kettősség, sőt, épp e kettősség a titok lényege. Az Isten országa egyszerre jelen és jövő, „már igen” és „még nem”, mi pedig e két megvalósulási fázis feszültségében élünk. Az Isten országa még nem jött el teljességében, csak úgy, mint egy mustármag, egy kicsiny kovász, egy kerítőháló, ami sokféle halat befog, vagy egy mag, amit az ellenség fel is kaphat a földről. De vajon mik az Isten országa jelenlétének a jelei? Miből ismerhetjük fel, hogy elközelített az Isten országa? Melyek voltak ennek a jelei Jézus és az apostolok idejében? Hét állítás következik.
A vándor hazatér
„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, és ezzel saját lelkiállapota mellett akaratlanul is megfestette korunk individuumát, az autentikus egyént, aki levetett magáról minden külső meghatározást és csakis belső érzései szerint él. Az egyént, akinek önmagát kell kitalálnia, ezért bár szabad, kozmikus magányban ül a semmi csupasz ágán és hangtalan vacog. De nem gyűlnek már köré a csillagok, hogy nézzék, nézzék, mert univerzumában ő az egyetlen csillag, a többi jelentőségét vesztve mind lehullt az égről. Csak az egyén van, saját visszhangkamrájába zárva, és nem tudja többé, ki is ő. A semmi kongó ürességében keresi önmagát, és ezerszer is elátkozott, mert tudnia kellene, sőt, egyedül neki kellene tudnia, hogy ki is ő, de mint egy elveszett gyermek az elvarázsolt kastélyban, a lehetőségek végtelen útvesztőjében bolyong.
Jordan Peterson visszajött
Szombaton megint Budapesten járt Jordan B. Peterson kanadai pszichológus. A Kongresszusi Központban tartott előadására a jegyek már januárban, gyakorlatilag egyetlen nap alatt elkeltek. Nekem sem lett volna esélyem részt venni, ha előző nap egy svájci ismerősöm nem keres meg, hogy van két felesleges jegye, ha érdekel, csatlakozhatok hozzájuk. Mivel Jordan Petersonnal sokat foglalkoztam az elmúlt években, írtam róla, előadást is tartottam róla, podcast beszélgetésekben is kibeszéltük a személyét és hatását, sőt, az Axióma is készített velem erről interjút, szívesen elmentem az eseményre. Néhány benyomás következik.
A „mi-ők” különbségtételről
Az emberek közötti konfliktusokért sokan a „mi-ők” megkülönböztetést teszik felelőssé. Az érvelésük logikája egyszerű. Aki „mi” és „ők” kettősségében gondolkodik a világról, az szétválaszt, aki szétválaszt, az pedig össze is ugraszt. Sokkal jobb lenne ezért a világ, ha nem gondolkodnánk „mi-ők” kettősségekben. Ha van a „mi” és vannak az „ők”, akkor a „mi” és az „ők” előbb-utóbb óhatatlanul egymás ellen kezdenek harcolni. Ez történik a klikkek, a pártok, a nemzetségek, a törzsek, a népek és a nemzetek esetében. Ezt látjuk a fehérek és a feketék, a nők és a férfiak, a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok, a nyugatiak és a keletiek, a fővárosiak és a vidékiek, a városiak és a falusiak, az oroszok és az ukránok között. Ez történik minden alkalommal, amikor „mi és ők”-re osztjuk az embereket.
Miért fütyülik ki a magyarok a térdelést?
A fröccsöntött nyugati válasz a fenti kérdésre az, hogy a magyarok rasszisták. A harmincötezer gyerek, aki tegnap fütyült az angol játékosok térdelésekor, szintén rasszista. Nyilván rasszista szüleiktől tanulták a rasszizmust. A rasszizmus ragadós: láthatóan már a magyar gyerekekben is ott van. De tényleg ez a megoldás nyitja? Van ebben a válaszban akár minimális törekvés a megértésre? Nem tudom, észrevették-e a külföldi bírálók, de a magyar válogatottban jobbszélen egy fekete játékos játszott, Nego – még a neve is azt jelenti: fekete. Pedig Magyarországnak szinte egyáltalán nincs feketebőrű lakossága. Akik mégis köztünk élnek, mint Nego, azokat alapvetően kedveljük, nincsenek se történeti, se mai konfliktusaink velük. Ez a probléma egyszerűen nem része a nemzeti történelmünknek, nekünk gyarmataink sem voltak.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK