A szabadság piszoárja
Sok filmsorozat a következő hatalmi képletről szól. Az embereket fogva tartja valamilyen „rendszer”, de aztán jön egy „forradalmár” (ez manapság jellemzően egy férfiakat megszégyenítő, erős, bátor nő), aki tudatára ébred helyzetüknek, és rengeteg áldozat árán végül mindenkit felszabadít. Az aktuális rendszer nem szükséges, hogy olyan kegyetlen vagy brutális legyen, mint mondjuk A szolgálólány meséjének Gileádja, elég ok a lázadásra az is, hogy a rendszer az egyén számára meghatározott életpályákat biztosít. Figyeljük meg: a cél általában nem is egy új rendszer felépítése, hanem a meglévő lerombolása. Bármi áron. Ezeknek a sorozatoknak ugyanis van egy filozófiai alapvetése, amely ezer és ezer láthatatlan fonállal szövi át a mai nyugati kultúrákat. Az alapvetés ez: az egyén nem szabad, amíg bármi akadályozza a maximális önrendelkezésben.
Központi és periférikus igazságok: az eszkatológia példája
A hitben vannak központi igazságok és kevésbé központi igazságok. A kevésbé központi igazságok sem lényegtelenek, csak nem központiak. Többek közt azért vagyok teológus, mert minden fontos számomra, amit Isten kijelentett (a legutolsó nemzetségtáblázat vagy a legkevésbé ismert kispróféta legkevésbé ismert próféciája is), és szeretném megérteni és jól érteni Isten számunkra kijelentett igéjét. De teológusként az is egyértelmű számomra, hogy a Bibliában nem minden kérdés ugyanolyan fontos, és nem is minden kérdés ugyanolyan világos. Bár sokat foglalkozom a Szentírás megértésével, nekem sincs mindenről ugyanolyan mély meggyőződésem, van, amiről egyáltalán nincs is meggyőződésem. Illetve nem minden meggyőződésemről gondolom, hogy ugyanolyan fontos.
Az Isten országa (4) – Ki a világ ura?
Az előző részekben azt láttuk, hogy Jézus idején sokan várták az Isten országát. Ez az ország Izráelnek szólt, de a pogányok is részévé váltak az ígéreteknek. Az Isten országa ígéretében több különböző motívum kapcsolódott össze (pl. Dávid királyságának helyreállítása, az ÚR napja, az utolsó napok, az Emberfia eljövetele), és az evangélisták és apostolok ezeket a motívumokat Jézusban látták – legalább részben – beteljesedni. Jézus szerint ugyanis „betelt az idő és elközelített az Isten országa” (Mk 1,15). Ennek a kijelentésnek a hátterében két fontos igazság áll, amelyekről eddig még nem volt szó, de fontosak a téma megértésében. Az egyik igazság az, hogy a Sátán e világ ura. A másik az, hogy Isten a világ ura. Vajon lehet egyszerre igaz mindkettő? És hogy viszonyul ezekhez az Isten országa?
A jó fikció célja, hogy fejest ugorjunk a valóságba
Flannery O’Connor amerikai írónő „The Nature and Aim of Fiction” c. esszéjében fogalmazta meg az irodalom paradox természetét: „Mindig nagyon bosszantott, amikor emberek azt sugallták, hogy az írás menekülés a valóság elől. Inkább fejesugrás a valóságba!” Az az aggodalom természetesen jogos, hogy az irodalmat is használhatjuk az életünk megoldatlan problémái elől való menekülésre, hiszen ha épp menekülni akarunk, bármilyen eszközt megragadunk, legyen az szórakozás, alkohol, kábítószer, sorozatok, játék vagy éppen az ábrándozás. Az azonban méltánytalan vád, hogy maga az irodalom a menekülést szolgálná. Persze lehet az irodalomhoz is úgy viszonyulni, mint az alkoholhoz vagy a kábítószerhez, de ez nem szükségszerű. Az ábrázolás nem azonos az ábrándozással, a képzelet nem azonos a képzelgéssel. A fikció inkább a megismerés egyik fontos eszköze.
Bonhoeffer: hová lett az eretnekség fogalma?
Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialista nézeteket integráló „német keresztények” (Deutsche Christen) és az ökumenikus mozgalom közömbös viselkedése kapcsán tette fel annak idején a kérdést: „vajon hová tűnt a kereszténységből az eretnekség fogalma?” Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) létrejöttéhez. Az 1934-es barmeni szinódus elfogadta az eredetileg Karl Barth által fogalmazott Barmeni Deklarációt (vagy Barmeni Hitvallást), amely „hamis tanításnak” nevezte a „német keresztények” etikai álláspontját. A szakadás elkerülhetetlen volt. A hitvalló keresztények deklarálták, hogy az egyházat nem lehet a Führer és a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává tenni, mert Jézus Krisztus az egyház ura és vezetője. Bonhoeffer is a Hitvalló Egyházzal tartott, és elvállalta a finkenwaldei lelkészképzés irányítását.
Hollywood most meglepett!
A Don’t Look Up (Ne nézz fel!) c. filmmel Hollywoodnak sikerült teljesen meglepnie. Őszintén nem gondoltam, hogy ez a végtelenül üres, magamutogató, felfuvalkodott közeg képes még bármiféle önreflexióra. Nem láttam jelét annak, hogy ez a film jön, főleg ezzel a szereposztással. Igaz, egy ideje már nem is nagyon figyeltem oda, annyira bosszantóan semmitmondónak, sablonosnak és unalmasnak találtam őket, különösen, amióta Hollywoodot leterítette a woke-járvány is, a maga idétlen közhelyeivel és kényszeres kvótáival. Erre tessék: csináltak egy filmet, ami arról szól, hogy mennyire bosszantóan semmitmondóak, sablonosak és unalmasak. Ricky Gervais 2020-as beszéde után mindent persze nem lehetett pont ugyanúgy folytatni, de erre a válaszra egyáltalán nem számítottam.
A hit bizonyossága több a racionális bizonyításnál
A bizonyosság kapcsán körülöttem fellángolt vitát látva déjà vu érzésem van. Mintha ez megtörtént volna már. Ezeket a vitákat húsz-harminc évvel ezelőtt lefolytattam, nem is egyszer. Fiatal hívőként megéltem, hogy a világom globálissá zsugorodott, és mindenféle világnézetek, vallások és bölcseletek lepték el. Telibe kaptam a posztmodernnek nevezett intellektuális mozgalmat is, amely éppen virágkorát élte. A nyugati világ torkig volt a racionalizmussal, helyette az intuíció keleti útjait kereste, próbálta meghaladni a konfliktusokat okozó dualista megközelítéseket, és ezekkel együtt lemondott az igazságról. Ennek egyik oka a pluralizmus mellett az észtől remélt bizonyosság kudarca volt. Abban az időben olyan volt az igazságot keresni, mint amikor valakit bedobnak az óceán közepébe, és azt mondják, hogy tetszés szerint bármelyik irányban elkezdhet úszni, és mivel a partra úgysem fog kiérni, egyszerűen csak élvezze a vizet. Intellektuális és hitbeli fejlődésem jelentős része arról szólt, hogy valahogy mégiscsak kijussak a partra. Mivel sikerült, nem csak együttérzéssel, de reménységgel is figyelem azok küzdelmét, akik most ugyanabban az óceánban találják magukat, amelyben én is vergődtem annak idején.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK