Evangéliumi egység és világnézeti mérlegelés – hogyan készüljünk a parlamenti választásokra?
Egy ideje fogalmazom már magamban ezt a cikket. Amikor egy első változatát átküldtem Hamar Dávid barátomnak, azt válaszolta, hogy ez inkább két cikk, és így egyben könnyen kioltják egymás üzenetét. Ráadásul az elsőt valószínűleg szeretni fogják, a másodikban viszont sok a kockázat. Elgondolkodtam ezen. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen azt a két cikket próbálom megírni, amit Bese Gergő katolikus pap és Kovács Viktor evangélikus lelkész lényegében már megírtak. De nem akarok két cikket írni, hanem éppen azt a kettősséget szeretném integráltan láthatóvá tenni, ami bennem van, és amit az említett két publicisztika is együtt megjelenít. Kovács Viktor az írásában azt hangsúlyozza, hogy az evangélium minden „oldali” embernek szól, ezért tapintatosnak kell lennünk, amikor közéleti kérdésekben fogalmazunk meg egy álláspontot. Bese Gergő viszont azt emeli ki, hogy Jézus „nem akart álarcokat felvenni, hogy hitelesnek tűnjön”, akkor is kimondta az igazságot, ha az egyeseket esetleg bántott. Pontosan erről a két dologról szeretnék beszélni, együtt, álarc nélkül, ahogy bennem kavarognak.
Az elnémított lelkiismeret kiáltása
A legalattomosabb gonosz motiváció az összes gonosz motiváció közül az a vágy, hogy az elhallgattatott lelkiismeret csendben maradjon. Az ember szinte bármire képes ennek érdekében. Hazudik, bujkál, tagad, gyűlöl, öl, vádol, rágalmaz, befeketít, csakhogy ne hallja a belső, számonkérő hangot. A lelkiismeretét csendben tartó ember akár a bűn létét is tagadja. Ha kell, eltörli a mércét. Megszünteti a törvényt. Leleplezi mások képmutatását. Manipulál és összezavar. Cinikusan kacsint. Elpusztít bármit, ami fölébresztheti az alvó óriást: a vádló lelkiismeretet.
Teológus a sakktáblán
A Divinity olvasói számára jó hír, hogy Teológus a sakktáblán címmel hamarosan megjelenik egy válogatás az elmúlt tíz év terméséből. Aki eddig csak pontszerűen, egy-egy cikk erejéig találkozott a gondolataimmal, az most egyben is láthatja azt a nagyobb ívet, amit 2010 óta bejártunk. Diószegi Rita, a Luther Kiadó szerkesztője keresett meg az ötlettel, hogy a Luther Kiadó szívesen kiadna egy ilyen válogatást, és ezt a folyamatot végig szeretettel gondozta is. Hálás vagyok érte, mert magamtól nem biztos, hogy nekiálltam volna. Az elmúlt években Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója is többször bátorított, hogy gondolkodjak valami hasonlón, csak akkor még nem volt erre kapacitásom. Rendkívül megtisztelő számomra, hogy a két kiadó összefogva, együtt állt végül a könyv kiadása mögé.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (39) – Szentség az ÚRnak
„Azután a homlokdíszt készítették el, a szent fejdíszt színaranyból, és felírták rá, ahogy a pecsétgyűrűbe szoktak vésni: Az ÚR szent tulajdona!” (2Móz 39,30)
A főpap fejdísze teljesen egyértelművé tette, hogy Áron és utódai az Úrhoz tartoztak. Kódes l’Ádonáj (קֹ֖דֶשׁ לַיהוָֽה). Szentség az ÚRnak. Az ÚRnak szentelt. Az ÚR szent tulajdona. A főpap Jáhve számára volt elkülönítve, hozzá tartozott. A homlokdíszt kék bíbor zsinórra fűzve rákötötték a süveg elejére, hogy minden izráeli észrevegye. Úgy kellett minden izráelinek a főpapra tekintenie, mint Isten tulajdonára.
Tizenöt éve az Astoriánál
Az élet egyik különös misztériuma, hogy egymást követő generációk drámái sűrűsödnek ismétlődő pillanatokba. A jelen ezáltal a távolodó múltban nyer értelmet, vagy épp fordítva: a tegnap kapaszkodik korokon átívelő horgonnyal a mába, mielőtt végleg elfelejtik. Mint október 23-án, nemzeti ünnepünkön, amiről egy felkavaró személyes emléket osztok most meg, melybe piros tintaként édesapám emlékei is belefolynak. T. S. Eliot írja a Négy kvartettben: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben.” Kierkegaard szerint a jelen, a múlt és a jövő összekapcsolása annyira fontos, hogy az abszolút magában az ismétlődő pillanatban jelenik meg. Amint a spirál, amely vissza-visszatér, mégis halad, az idő is az ismétlésben fedi fel valódi irányát. A jelent és a jövőt a múltból tudjuk megérteni, illetve amikor az újra megjelenik a mában. Ebben az időspirálban először tizenöt évet menjünk vissza, arra a helyszínre, ami most számomra a központi emlék.
Egy mai Debóra kiáltása a legkisebbekért
Nem tudtam olyan gyorsan jegyzetelni Andrea szavait, hogy mindent szó szerint visszaadhatnék, de megpróbálom a jegyzeteimből és az emlékeimből rekonstruálni néhány gondolatát. Azért nem nehéz, mert a szívembe égtek. Andrea Minichiello Williams brit ügyvéd, a Christian Concern szervezet alapítója és a Christian Legal Centre igazgatója. Számos youtube videóban látni őt, ahogy az LMBTQ-lobbistákkal szemben áll ki a legkisebbek jogaiért. Néhány napja az IFTCC nemzetközi konferenciáján hallgattam őt, ahol szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a genderideológia néhány évtized alatt hogyan formálta az Egyesült Királyság jogrendjét a maga képére, és mit tehetnek azok az országok, amelyek még nem adták meg magukat ennek az ideológiai szörnynek. Megrázó volt hallgatni őt. És nem is csak megrázó, hanem megszégyenítő, elborzasztó, de egyben hihetetlenül inspiráló is.
Amiben megkondul a végtelen
Áprily Lajos írja Kálvinról szóló versében: „S két szót kiált a bibliás magasság, / hogy megkondul belé a végtelen: / Eleve-elrendelés az egyik, / s megváltó arcú társa: kegyelem.” A predesztináció tana sokakat elriaszt, sokakat magyarázkodásra késztet, sokakat összezavar. De a költő szavai nem egy gazos teológiai völgybe vezetnek, ahol fojtogató pára és sűrű köd honol, ahol védekezni kell, ahol a korunk embere prüszköl és tiltakozik, mert elviselhetetlen számára a végső önrendelkezés elvesztése, vagy az a fajta kiszolgáltatottság, amely Isten kiválasztó kegyelmére szorul. A költő szavai a bibliai hit fenséges magasába visznek, ahol a nap fényesen ragyog, tisztán látszik az egész horizont, és ahol megkondul a végtelen. A predesztináció a hit biztos sziklája, dicsőséges szirt, amelyre nem más vitt fel engem sem, mint a megváltó arcú társ, a kegyelem.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK