Tizennégy évvel azután, hogy a damaszkuszi úton találkozott a feltámadt Jézussal, a tarzuszi Pál felment Jeruzsálembe, hogy egyeztessen az „oszlopokkal”, ahogy annak idején Simon Pétert (vagy Kéfást, a Kősziklát), Jánost, a „szeretett tanítványt” és Jakabot, „az Igazat” nevezték. Azért ment fel hozzájuk, hogy eléjük tárja azt az evangéliumot, amit a „pogányok apostolaként” (Róm 11,13) a népek között hirdetett. Fontos volt neki, hogy meggyőződjön róla: egyezik az általa képviselt örömüzenet a Péter, János és Jakab által hirdetett evangéliummal. Bár nem volt kétsége afelől, hogy a Jézusról szóló örömhírt Istentől kapta kinyilatkoztatásban (Gal 1,12), mégis kész volt erre az egyeztetésre, nehogy végül kiderüljön, hogy hiába fáradozott, mert valamiképpen mást tanított Jézus haláláról és feltámadásáról, mint amit az Úr „tekintélyes” apostolai. Erről az útról ő maga számol be a Galáciabeliekhez írt levelében (Gal 2,1-11).
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
bűn
A kegyelem evangéliuma és a hiperkegyelem
Nem, az evangélium nem az, hogy nincs velünk semmi baj, csak fogadjuk el Isten feltétel nélküli szeretetét. Ez a hiperkegyelem üzenete, amely különbözik az igazi kegyelem evangéliumától. A kegyelem igazi evangéliuma az, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk engesztelő áldozatul, hogy ne kelljen a bűneinkben örökre elvesznünk, hanem bűnbocsánatot és életet kapjunk, és békességünk legyen ővele. Isten valóban szeret, de igaz is, velünk meg baj van, halált érdemlünk, ezért adta a Fiát értünk engesztelésül. A hiperkegyelem evangéliuma az önmegerősítésről szól, Istent is annak teszi a foglyává. A kegyelem valódi evangéliuma Krisztusról szól, aki a bűn és a halál fogságából vált meg bennünket.
A Találkozás Sátrában (3) – A mosdómedence
„Elkészítette a rézmedencét… az asszonyoknak a fémtükreiből…” (2Móz 38,8)
Uram, itt állok a rézmedencénél, és látom magam a víz és az asszonyok tükrében. Különös, hogy ez a medence éppen azokból a réztükrökből készült, amelyekben a nők a saját ábrázatukat vizsgálták. Én is így állok előtted: vizsgálj meg engem, hogy jó úton járok-e! A rézoltárnál megszenteltél, de szükségem van arra, hogy le is mosd rólam a bűnt, amely idegen szentségedtől. Olyan fehér akarok lenni, amilyen a hajlékod kerítéséül szolgáló gyolcs. Az asszonyok önként ajánlották fel tükreiket, hogy ne az, hanem tiszta igéd ítélje meg őket. Én is általad akarok megítéltetni. Mosd le rólam a bűn megítélt szennyét, hogy tiszta lehessek! Moss meg Uram, hogy fehérebb legyek, mint a hó! Moss meg, hogy tisztán mehessek be a hajlékodba, a találkozás helyére! Tudom, hogy megbocsátottál, mert jártam már az oltárnál. De szeretnék hozzád méltó lenni az indítékaimban, beszédemben, cselekedeteimben is! Szeretnék olyan tiszta lenni, amilyen tiszta Te vagy. Moss meg igéd és Lelked által, moss meg, hogy ne maszatoljam be tisztátalan kézzel szentélyedet! Ámen.
Mi van akkor, ha abortuszom volt, és nem azért, mert az életem került veszélybe?
Talán azok közé tartozol, akik az abortuszról szóló vitákat hallva megsebezve érzik magukat, talán az én facebook posztjaim is felkavartak, és mint egy mélyből feljövő fenevad kínoz a kérdés: mi van akkor, ha abortuszom volt, és nem azért, mert az életem veszélyben forgott? Talán azt is pontosan érted már, hogy mi történt azon a borzalmas napon, de képtelen vagy a vádlás alól kijönni. Nem tudsz tükörbe nézni, nem tudod néven nevezni a dolgot, de nem akarod a tükröt sem összetörni, “pro-choice” aktivistává válni, vagy abortuszról szóló posztok alá keserűen kommentelgetni, vagy egyszerűen valahova úgy elrejteni az emléket, mintha meg sem történt volna. Ilyenkor mi van, Ádám?
Miért nincs szüksége a kereszténységnek utópiákra?
Amikor az emberek nem hisznek többé a mennyben, nagy eséllyel utópiákban kezdenek hinni. Ennek két fő oka van. Az egyik könnyen belátható, a másik valamivel összetettebb. Kezdem a nyilvánvalóbbal. Az emberiség mélyen vágyik arra, hogy a világegyetemben megjelenjen a boldogság és az igazságosság, de ha nincs Isten és nincs mennyei reménység, akkor a boldog és igazságos világot csakis ő teremtheti meg a maga számára. Ebből a vágyból születnek az utópiák. A szekularista, aki arról van meggyőződve, hogy csak egy élete van, ez ügyben könnyen türelmetlenné is válik. A szekularizmus az „itt és most” vallása, a vallástalan embernek egyszerűen nincs ideje, hogy az álmai úgy épüljenek nemzedékről nemzedékre, mint egy középkori katedrális. Ő csak az „itt és most” boldog és igazságos társadalmában tud részt venni, egy jövőbeli paradicsomban nem. Ezért ha reményben akar élni, nem engedheti meg magának, hogy lemondjon egy utópia sürgős megvalósításáról.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK