Thomas Mann írt pörgős és izgalmas történeteket (gondoljunk csak a Márió és a varázslóra vagy az Elcserélt fejekre), de hosszabb lélegzetvételű művei – mint amilyen a Varázshegy vagy a József és testvérei – egyáltalán nem pörgősek és egyáltalán nem izgalmasak. Sőt, kifejezetten munkás az elolvasásuk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szép tavaszi reggelen valaki rászánja magát, hogy ősszel lefutja a maratont, és belekezd a fárasztó napi edzésmunkába. Tudja, hogy sokat kell a végeredményért dolgoznia, vannak napok, amikor a pokolba kívánja az egészet, mégis gyűri, kínozza magát, megküzd a kilométerekért, és akkor sem hagyja abba, amikor a teste minden porcikája azt kiáltja, hogy elég. A Varázshegy két kötete gyakorlatilag két ilyen maraton, a József és testvérei pedig három, mert a történet három vastag, ötszáz oldalas kötetből áll. Egyelőre csak az első „maratont” futottam le (a Varázshegy után), de leírom az élményeimet, mielőtt nekilátok a másik kettőnek is.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
regény
Egy elfeledett forma (2): hogyan olvassuk az allegóriákat?
William Righter szerint „az allegória a didakticizmus hagyományos eszköze” (in Clifford: The Transformation of Allegory, vi.). Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy – Gay Clifford szavaival – a forma „kiment a divatból”, hiszen a mi korunk talán soha nem látott bizalmatlanságot mutat a művészet tanító céljával szemben. A horatiusi dulce et utile (vagy prodesse et delectare) kettősségéből korunkat az édes és gyönyörködtető érdekli, a hasznos és nevelő célzat inkább idegesíti. Az allegóriával szembeni bizalmatlanság azonban részben a didaktikus szándék félreértéséből, vagy rossz...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK