regény

Thomas Mann írt pörgős és izgalmas történeteket (gondoljunk csak a Márió és a varázslóra vagy az Elcserélt fejekre), de hosszabb lélegzetvételű művei – mint amilyen a Varázshegy vagy a József és testvérei – egyáltalán nem pörgősek és egyáltalán nem izgalmasak. Sőt, kifejezetten munkás az elolvasásuk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szép tavaszi reggelen valaki rászánja magát, hogy ősszel lefutja a maratont, és belekezd a fárasztó napi edzésmunkába. Tudja, hogy sokat kell a végeredményért dolgoznia, vannak napok, amikor a pokolba kívánja az egészet, mégis gyűri, kínozza magát, megküzd a kilométerekért, és akkor sem hagyja abba, amikor a teste minden porcikája azt kiáltja, hogy elég. A Varázshegy két kötete gyakorlatilag két ilyen maraton, a József és testvérei pedig három, mert a történet három vastag, ötszáz oldalas kötetből áll. Egyelőre csak az első „maratont” futottam le (a Varázshegy után), de leírom az élményeimet, mielőtt nekilátok a másik kettőnek is.