A valóság hajthatatlan és makacs
Az egyik legnagyobb kulturális különbség, ami elválasztja a szüleink és a gyermekeink generációját, illetve különféle szubkultúrákat átvágva ma is éles határvonalakat húz a civilizációnk egyik és másik fele között, a valósághoz való viszony. Erről Carl R. Trueman A modern én felemelkedése és diadala (Axioma- BKKI, 2024) című könyvében (itt és itt beszélgetünk róla) alapos eszmetörténeti áttekintést ad, expresszív individualizmusként beazonosítva azt a forradalmi változást, amely a valósághoz való megváltozott viszonyt jellemzi. De lehet egyszerűbben is fogalmazni. Doug Wilson amerikai teológus és kulturális elemző például röviden így foglalja össze a szemléletváltást:
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (12) – Minden embernél alázatosabb
„Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb.” (4Móz 12,3)
Mirjám és Áron fellázadtak Mózes vezetésével szemben, ezért Isten súlyos betegséggel büntette Mirjámot. Áron könyörög Mirjámért, de a büntetése így is eltart egy hétig, hiszen – mondja az Úr – „ha csak az apja köpte volna szembe, akkor is szégyenkeznie kellene hét napig” (14). Végül visszafogadják a táborba a megtisztult Mirjámot, de az Úr nem hagy kétséget afelől, hogy a vitában egyértelműen szolgája, Mózes mellé állt.
Kamaszok (Adolescence)
A Tűzfal podcast ötvenegyedik epizódjában a Kamaszok című négyrészes angol minisorozatot beszéljük át. Nagyon megrázó alkotásról van szó, amely márciusi megjelenése óta éles társadalmi vitákat, sőt törvénymódosításokat is eredményez az angolszász világban. Igyekszünk kritikusan, de mind a kamaszok, mind a szüleik iránti mély empátiával hozzányúlni a témához. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!...
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (11) – Panaszkultúra
„A nép pedig folyton csak panaszkodott az Úrnak, hogy rosszul megy a sora. Az Úr pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az Úr tüze, és belekapott a tábor szélébe.” (4Móz 11,1)
A jól ismert magyar panaszkultúra nem előzmény nélküli a történelemben, magunkra ismerhetünk a pusztában vándorló zsidók folyamatos zúgolódásában is. Azt olvassuk, hogy a nép folyton csak panaszkodott, hogy rosszul megy a dolga. Szó szerint: a nép olyan lett, mint panaszkodók – rosszat az Úr füleiben (וַיְהִ֤י הָעָם כְּמִתְאֹ֣נְנִ֔ים רַ֖ע בְּאָזְנֵ֣י יְהוָ֑ה). A mondatban szereplő rosszat egyes bibliafordítások a nép sorsával kapcsolatos rossz dolgokra értik, de érthetjük úgy is, hogy az Úr tartotta rossznak a panaszkodásukat. Akárhogy is fordítjuk a mondatot, egyértelmű, hogy az Úr helytelenítette a nép zúgolódását, megharagudott rájuk miatta, és ítélettel felelt.
Konstantini és anabaptista ösztönök
Ha közelebbről megvizsgáljuk a teopolitikai meggyőződéseinket, valószínűleg azt találjuk, hogy a kereszténység társadalmi szerepével kapcsolatos véleményünk mélyén vagy konstantini, vagy anabaptista ösztönök húzódnak meg, és bár ezek ritkán következetesek, meghajlítják számunkra a teret. N. T. Wright a konstantini ösztönökhöz a kompromisszum, az anabaptista ösztönökhöz az elkülönülés szavakat kapcsolja (Paul and the Faithfulness of God, 1307), mert míg a konstantini keresztény kísértése leginkább az, hogy a hatalom miatt kompromisszumot kössön az evangélium radikális üzenetében, az anabaptista kísértése az, hogy radikálisan leválassza magát a társadalomról és annak formálásáról. Ezek az opciók egy-egy végpontot jelölnek, de felismerhető történelmi tendenciákról van szó, és a keresztények általában az egyik vagy a másik felé hajlanak. Sokunkban mindkét ösztön jelen van, csak olykor a konstantini, máskor az anabaptista reflexek az erősebbek.
A mennyei összeesküvés tüze
Dallas Willarddal való 2006-os személyes találkozásom jó példája az elpuskázott lehetőségeknek. Kettesben reggeliztünk, volt nagyjából egy órám, hogy kifaggassam, de egyetlen jó kérdés sem jutott eszembe. Magára a beszélgetésre is csak halványan emlékszem. Ott ülök vele szemben, próbálom kihasználni az ölembe pottyant lehetőséget, de egyre banálisabb irányt vesznek a kérdéseim, és a beszélgetésből tulajdonképpen két évtizedes távlatban is csak egy szemüveges, körteformájú embert tudok magam elé idézni, azt nem, hogy miről is volt köztünk szó. Abban viszont biztos vagyok, hogy a szentség utáni sóvárgás volt a láng, amit évekkel korábban The Spirit of the Discipline című könyve felgerjesztett bennem, és amiről igazából érdekelt volna bármi, amit tőle hallhatok.
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (10) – Rendezett vonulás
„Ez volt Izráel fiai táborbontásának a rendje seregeik szerint, valahányszor elindultak.” (4Móz 10,28)
Izráel törzsei akkor indultak el, amikor a Felhő vagy a Tűzoszlop felemelkedett. Ez teljes függést, állandó készenlétet jelentett számukra, hiszen nem tudhatták, mikor kell elindulniuk. Amikor azonban a Felhő vagy a Tűz felemelkedett, bármilyen hirtelen történt is az, a vonulásnak szép rendben kellett lezajlania.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK