Sokféle választóvonal van az emberi gondolkodásban, de az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokat a lelkünkön belül, vagy a lelkünkön kívül keressük-e. Ez pedig összefügg azzal az előzetes világnézeti döntéssel, hogy hiszünk-e egy eredeti tervben és szándékban, illetve hiszünk-e abban, hogy a belső világunk eltérhet egy ilyen előzetes tervtől és szándéktól. Egyszerűbben fogalmazva: hiszünk-e a teremtésben és a bűnbeesésben.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Egyén
Hét kérdés hitharcokhoz
A hitért küzdenünk kell (vö. Júd 3), de nem mindegy, hogyan. Ahhoz, hogy a küzdelmünk ne össze-vissza vagdalkozás legyen, érdemes feltennünk magunknak az alábbi kérdéseket.
1) Mi motivál a harcra? Pál apostol beszél olyanokról, akik a vitatkozás és a szóharc betegségében szenvednek (1Tim 6,4). Vannak ostoba és éretlen vitatkozások, amelyek elől ki kell térnünk (2Tim 2,23; Tit 3,9). Ha csupán a vitatkozás kedvéért akarunk vitatkozni, nem a hitért küzdünk, hanem a lelkünk beteg. Vizsgáljuk tehát meg, hogy mi motivál a küzdelemre!
A valódi coming out
Jézustól származik a sokat idézett mondás: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32). Huszonegyedik századi kultúránk ilyenkor valamiféle belső igazságra gondol. Olyasmire, hogy ha megismerjük igazi belső valónkat és felvállaljuk azt, szabadok leszünk. A coming out történetek pontosan erről szólnak. Egy embertársunk előjön azzal, amit belső igazságának tart, és azonosul azzal. Hány és hány ilyen vallomást hallottunk már: „Egy ideig megpróbáltam az lenni, aki nem vagyok, annak látszani, ami nem vagyok, míg egy nap rájöttem, hogy ez engem csak gúzsba köt. Eldöntöttem, hogy nem fogok többé hazugságban élni. Felvállaltam valódi énemet, nem hazudtam többé magamnak és másoknak. Azóta szabad vagyok.” Történetekkel nemigen lehet vitatkozni, de akkor különösen nem, ha elfogadjuk a tézist, hogy az igazság az, ami belül van.
Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága
A Különvélemény 17. epizódjában Tim Keller – világszerte ismert New York-i szerző – egyik könyvecskéjéről beszélgettünk, aminek az a címe, hogy Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága (Harmat-Koinónia, 2015). (Itt egy rövid beharangozó.) Nagyon kedves számomra ez az epizód, mert az eddigiektől eltérően Imrével most egy meggyőződéses keresztény gondolatait beszéljük át, aki ugyanakkor mélyen érti a mai kultúrát, és az egyik központi kérdésére ad evangéliumi választ: kinek az ítéletét fogadjuk el magunkra nézve? Nem hiszem, hogy lenne ma ember a földön, akit ez a kérdés egyáltalán nem...
Isten zsonglőre
John Owen, az ismert puritán teológus mondta egyszer John Bunyanról, a Zarándok útja szerzőjéről: „Egész műveltségemet odaadnám azért, hogy úgy meg tudjam ragadni az emberek szívét, ahogy ez az üstfoltozó.” Hasonlót érzek, amikort Chestertonra gondolok. Nekem is volt olyan pillanatom, amikor minden tanulmányomat odaadtam volna azért, hogy úgy tudjak írni, mint ez az írózseni, vagy ha életemben csak egyetlen olyan könyvet írhatnék, mint a St. Francis of Assisi. Ez a különleges életrajz, amely egyszerre szépirodalom, teológia, kortörténet, de leginkább egy akrobata merészségével megírt, terjedelmes esszé, Assisi Szent Ferenc alakjában számomra a mennyet és a földet kapcsolja össze, mégpedig úgy, hogy mindkettő – egy tarthatatlan, groteszk pozícióba helyezkedve – a másikban tükröződik, engem pedig minden alkalommal úgy nyűgöz le, mint egy kisgyereket.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK