Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Nem az a kérdés, hogy kereszténynek vallom-e magam, hanem hogy az vagyok-e.
Nem az a kérdés, hogy hiszek-e Istenben, hanem hogy rábízom-e az életemet Krisztusra.
Nem az a kérdés, hogy melyik keresztény közösségbe járok, hanem hogy melyikhez tartozom.
Nem az a kérdés, hogy hova megyek istentiszteletre, hanem hogy milyen szívvel tisztelem ott Istent.
„Ne hányjon ki titeket is az a föld, ha tisztátalanná teszitek, ahogyan kihányta az előttetek levő népeket.” (3Móz 18,28)
A קִיא (kí) héber ige szó szerint azt jelenti: kihány, kiokád. A Tóra szerint a föld kiokádta (káá) az itt élő népeket, mert utálatos dolgokat cselekedtek és azokkal beszennyezték lakhelyüket. Kánaán olyan lett, mint egy émelygést, hányingert okozó gyomorrontás, és eljött a pillanat, amikor a föld nem tudta már magában tartani a fertőző tartalmat: kiokádta azt magából. A durva kép arra utal, hogy Isten megelégelte ezeknek a népeknek a gonoszságait és ítéletet hozott rájuk.
Néhány gondolat következik a népszámlálási statisztikák vallásra vonatkozó adatairól. Először is itt vannak a legfontosabb adatok. Azok közül, akik a vallási hovatartozásukról nyilatkoztak (60%) a legtöbben (2 millió 643 ezer) római katolikusnak vallották magukat, utána következnek a reformátusok (943 ezer), majd az evangélikusok (176 ezer), negyedik helyen a Hit Gyülekezete (22 ezer), azután a baptisták (17 ezer) és a pünkösdiek (8947). Ezek közül csak a Hit Gyülekezetéhez tartozók száma nem csökkent. A magukat római katolikusnak vallók száma 2001-hez képest megfeleződött (!), a reformátusoké több mint hatszázezerrel csökkent. Ugyanakkor a más keresztény felekezetekhez tartozók száma négy és félszeresére nőtt, ma közel 54 ezer, ez a legnagyobb kis ugrás. A nem vallásosok aránya a nyilatkozókon belül csupán 27%. Mit jelentenek ezek a számok?
A Tűzfal podcast tizenhetedik részében a Hillsong-birodalom összeomlása felett örvendező HBO-sorozat kijózanító tanulságait igyekszünk levonni. Számomra ez volt eddig az egyik legnehezebb beszélgetésünk, mert egyszerre két irányba is kellett figyelnünk: azokra, akik a botrányokhoz a muníciót szolgáltatták, és azokra, akik lőttek azzal. Remélem, végül leginkább a tanulságok jönnek át. Az epizódot az előző részekkel együtt megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, kedveljétek, osszátok, és iratkozzatok fel, hogy elsőként értesüljetek az új...
Amikor Kr. u. 410-ben a vizigót Alarik csapatai feldúlták Rómát, olyan civilizációs átrendeződés vette kezdetét, melyhez képest a Nyugat hegemóniájának mostani megingása jelentéktelen bolhacsípésnek látszik. Az Örök Város addig elgondolhatatlan megrendüléséért sokan a kereszténységet tették felelőssé. Ez egyáltalán nem tűnt abszurdnak, hiszen Nagy Konstantin csupán száz évvel korábban vette magára a kereszt jelét, Theodosius császár pedig mindössze három évtizeddel azelőtt tette a (niceai) kereszténységet államvallássá. Az antik rend hívei úgy gondolták, hogy a Mediterráneumot sasként uraló Római birodalom számára végzetessé vált a „sápadt Galilei” erőtlensége, a kereszten függő Megváltó egyszerűen nem tudta úgy védeni Romulus és Remus hagyatékát, mint a régi római istenek. A keresztényeket ért vád annyira súlyos volt, hogy Augusztinusz (Szent Ágoston) tizenhárom évet szánt annak megválaszolására. Hippó tudós püspöke ennyi idő alatt írta meg ugyanis az Isten városáról szóló monumentális apológiáját, amit én pedig ezen a nyáron olvastam végig, régi vágyamat beteljesítve.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK