Az utolsó vacsorán az a tanítvány ült Jézus mellett, aki a negyedik evangéliumot megírta. A könyvben egyszerűen úgy utal magára, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Amikor visszaemlékszik az ominózus vacsorára, szinte belefeledkezik az emlékeibe, és nem is fejezi be rendesen az elkezdett gondolatmenetet. „Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1) Ez a fordítás kicsit kikalapálja a mondatot, de az eredeti görög szövegben nem az áll, hogy „tudta”, hanem az, hogy „tudva” (εἰδὼς), és nem az, hogy „szerette”, hanem az, hogy „szeretve” (ἀγαπήσας), ami arra utal, hogy János eredetileg folytatni akarta a mondatot, csak valahol elvesztette a fonalat. Talán Jézus szeretetére gondolva elkalandozott a figyelme, majd amikor visszatért a papirusz fölé, csak megismételte: „szerette (ἠγάπησεν) őket mindvégig”, anélkül, hogy befejezte volna az elkezdett mondatot. Ez a kedves nyelvi kizökkenés akaratlanul is rámutat, mennyire fontos volt a „szeretett tanítványnak” az, amiről írt. Vajon miért látta a szeretet lenyűgöző, zavarba ejtő, megindító példájának, hogy Jézus letette az életét?
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Exegézis
Miért halt meg Jézus Simon Péter szerint?
Simon Péter végignézte Jézus gyötrelmes szenvedését, megkínzását, ütlegelését, leköpdösését. Olyannyira sokkolta és félelemmel töltötte el a látvány, hogy háromszor is letagadta, hogy ismeri őt. Majd mikor végül összetalálkozott a tekintetük, és megszólalt a kakas, Péter rádöbbent, hogy mit tett és keserves sírásra fakadt. Ha volt valaki, aki aznap tisztán látta a gonosz mibenlétét, az Simon Péter volt. Szembekerült a sötétség órájával, és elbukott. Csúfosan. Szinte elnyelte őt is a sötétség, amely tanítványtársába, Júdásba költözött, aki elárulta a Mestert. Igazából egyetlen oka volt csak annak, hogy Péter meg tudott térni: Jézus imádkozott érte (Lk 22,32). Mindezek fényében érdemes felvetni a kérdést, hogy vajon Simon Péter miben látta Jézus szenvedésének az okait. Szerencsére nem kell találgatnunk, mert Lukács jóvoltából több igehirdetése is fönnmaradt, valamint két levele, amelyekben beszél az okokról. Ezekből könnyen rekonstruálhatjuk az ő értelmezését. Nézzük meg először a pünkösdi igehirdetésének ide vonatkozó részletét:
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (6) – Öröktűz
„A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron: nem szabad annak kialudnia!” (3Móz 6,6)
Mozgalmasan indult a pap reggele. Először gyolcsruhát vett magára, mert a szent helyen az oltárt csak így érinthette. Erről a törvény máshol is rendelkezett: „Készíts nekik gyolcsnadrágot, hogy eltakarják szeméremtestüket; csípőtől a combig érjenek. Viseljék ezeket Áron és fiai, amikor a kijelentés sátrába lépve vagy az oltárhoz járulva a szentély körüli szolgálatukat teljesítik, hogy bűnbe ne essenek, és meg ne haljanak. Örök rendelkezés legyen ez neki és utódainak.” (2Móz 28,42-43) A beöltözés tudatossá tette a pap számára, hogy Isten szent dolgaival foglalkozik.
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (5) – A szegények is
„Ha nem telik neki két gerlére vagy galambra sem, akkor ezt vigye áldozatul vétkéért: egytized véka finomlisztet vétekáldozatként. De ne tegyen rá olajat, és ne adjon hozzá tömjént, mert vétekáldozat ez.” (3Móz 5,11)
A vétekáldozattal kapcsolatban Isten engedményeket tesz a szegényeknek. A fejezetben felsorolt vétkek kapcsán egy nőstény juhot vagy kecskét kellene hozni a nyájból vétekáldozatul. Ha ezt a izráeli odavitte a szenthelyre és a pap bemutatta érte engesztelő áldozatul, megbocsáttatott neki a vétke. Azonban nem minden zsidó tudott ilyen értékes áldozatot vinni, ezért Isten engedményt tett azzal, hogy a szegényebbek vihettek két gerlét vagy két galambot is az ÚRnak: egyet vétekáldozatul, egyet pedig égőáldozatul. Ebben az esetben a galamb vére úgy számított, mintha az egy juh vagy egy kecske vére lenne.
Reggeli naplójegyzetek a Leviticusról (4) – Nagyobb felelősség
„Ha a fölkent pap vétkezik, és a nép vétkessé vált miatta, akkor elkövetett vétkéért mutasson be egy hibátlan bikaborjút vétekáldozatul az ÚRnak.” (3Móz 4,3)
A vétekáldozatok bemutatásának különböző fajtái voltak, attól függően, hogy ki vált tisztátalanná Isten előtt. Vétkezhetett közember, vezető, az egész nép, vagy maga a főpap. Mindegyik számára volt lehetőség a megtisztulásra, de ha közember vétkezett, elég volt egy nőstény kecske, ha vezető ember, akkor kecskebak, ha az egész gyülekezet vagy a főpap vétkezett, akkor bikaborjú vérére volt szükség, és annak a bemutatása is komolyabb szertartás keretében történt.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK