Exegézis

Az utolsó vacsorán az a tanítvány ült Jézus mellett, aki a negyedik evangéliumot megírta. A könyvben egyszerűen úgy utal magára, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Amikor visszaemlékszik az ominózus vacsorára, szinte belefeledkezik az emlékeibe, és nem is fejezi be rendesen az elkezdett gondolatmenetet. „Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1) Ez a fordítás kicsit kikalapálja a mondatot, de az eredeti görög szövegben nem az áll, hogy „tudta”, hanem az, hogy „tudva” (εἰδὼς), és nem az, hogy „szerette”, hanem az, hogy „szeretve” (ἀγαπήσας), ami arra utal, hogy János eredetileg folytatni akarta a mondatot, csak valahol elvesztette a fonalat. Talán Jézus szeretetére gondolva elkalandozott a figyelme, majd amikor visszatért a papirusz fölé, csak megismételte: „szerette (ἠγάπησεν) őket mindvégig”, anélkül, hogy befejezte volna az elkezdett mondatot. Ez a kedves nyelvi kizökkenés akaratlanul is rámutat, mennyire fontos volt a „szeretett tanítványnak” az, amiről írt. Vajon miért látta a szeretet lenyűgöző, zavarba ejtő, megindító példájának, hogy Jézus letette az életét?