Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
„Minden ételáldozatodat sózd meg. Ne hagyd le ételáldozatodról Istened szövetségének a sóját. Minden áldozatot sóval mutass be.” (3Móz 2,13)
Az égőáldozatot általában ételáldozat is kísérte, ahogy egy jó ebédnél a hús mellé van köret is. Az első termés bemutatásakor is ételáldozatot vittek a hála kifejezéseként. Az ételáldozat kapcsán két fő szabály volt: nem volt szabad hozzáadni kovászt és mézet, de minden bemutatott ételt meg kellett szórni sóval.
„Tegye a kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen.” (3Móz 1,4)
Ahogy reggeli csendességeimben haladok előre Mózes öt könyve olvasásában, és birkózom a héber szöveggel, a szavakkal és a nyelvtannal, a Tóra Istenének súlyos jelenlétét is érzékelem. Ez a jelenlét szent. Olyan, mint egy nagy hegy, amely fölém tornyosulva folyamatosan jelzi, hogy akár el is pusztíthat. Mint a lángoló és rengő Sinai-hegy az Egyiptomból éppen kimenekült nép számára. Lenyűgöző, félelmes és ijesztő.
Szükséges emlékeztetnünk magunkat arra, hogy az igazság szeretet nélkül haszontalan, mert ha „minden bölcsességnek birtokában vagyok (…) szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok” (1Kor 13,2). De tegyük mellé mindig azt is, hogy a szeretet pedig „[n]em örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,6). A szeretet igazság nélkül alaktalan érzelgősség, folyton változó indulat, amelyhez jogtalanul vesszük kölcsön ezt a régi szót. A szeretet és az igazság egymást feltételező kapcsolatáról legtöbbet talán Jánostól tanulhatunk, akit az egyházi emlékezet úgy tart számon, mint a „szeretet apostolát”, aki Istent is úgy definiálja, hogy „szeretet (ἀγάπη)” (1Jn 4,16). A második leveleként ismert rövid írásában, amelyre most a figyelmet szeretném irányítani, a szeretet és az igazság egymást feltételező voltára mutat rá.
Jézus központi üzenete az Isten országa volt. Az erről szóló cikksorozatom itt egy helyen olvasható.
A Példabeszédek könyvét olvasva könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a bölcs mondásokat nem bölcs mondásokként, hanem valamiféle abszolút lelki törvényekként kezeljük. Ott van például ez: „Az ÚR félelme gyarapítja a napokat, de a bűnösök esztendei megrövidülnek.” Ha ezt abszolút törvényként vesszük, akkor azt jelenti, hogy aki féli Istent, hosszú életű lesz, a bűnös viszont hamar meghal. De mindnyájan tudjuk, hogy a valóságban ez nem mindig van így. Ismerünk istenfélő embereket, akik életük virágjában mentek el, és vannak gonosz emberek, akik nagyon sokáig élnek. Sokszor éppen az istenfélőket ölik meg a hitükért, és az istentelenek szállnak öregkorban a sírba. Akkor a példabeszéd nem igaz? De, igaz, csak nem abszolút törvényként. Az istenfélelem bölccsé tesz, ami többnyire jobb és hosszabb életet eredményez, hiszen a bölcs ember számos veszélyes csapdát elkerül, amelybe a bolond beleszalad. Ez az üzenet, nem több. A példabeszédek nem törvények, hanem efféle életbölcsességek.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK