Folytatva a tizenöt éves hagyományt (azóta írom a Divinityt), az év utolsó napján a legjobb olvasmányélményeim következnek. Idén is visszatérő vendégeim voltak Chesterton és Han, de mivel róluk évek óta írok, ezúttal másokat emelek ki a megszokott három kategóriában: teológia, spiritualitás, kultúra.

Teológia

1) Paul and the Faithfulness of God (N. T. Wright). Wright Christian Origins and the Question of God sorozatának legvaskosabb kötete ez (valójában két kötet, együtt 1658 oldal), de talán az összes közül a legjelentősebb teológiai munkája is. Ebben fejti ki aprólékosan mindazt, amit Pál gondolkodásáról vall. Rengeteget tanultam belőle, és rengeteget frusztrálódtam tőle. Lenyűgöző teológiai monstrum, hihetetlenül inspiráló, ahogy a történelmet összeköti újra a teológiával, ugyanakkor bosszantóan homályos éppen azokon a pontokon (leginkább a megigazulás kérdésében), ahol teológiai precizitást várnék. Örülök, hogy átrágtam magam ezen a művén, azt hiszem, jobban értem N. T. Wrightot, és talán azt is, hogy miért válik érthetetlenné egyes kulcskérdésekben.

2) Numbers (Jay Sklar). Volt tanárom 4Mózes-kommentárja az SGBC sorozatban jelent meg. A rá jellemző világos gondolatvezetéssel magyarázza a bibliai szöveget (e tekintetben épp Wright ellentéte), ráadásul a mózesi törvényeket a mai kor kultúrájától elválasztó szakadékot is igyekszik áthidalni. Nagyon hasznos kommentár annak is, aki a szöveget értelmezni akarja, és annak is, aki igehirdetőként (vagy egyszerű hívőként) törekszik annak alkalmazására. Egész évben elkísért.

3) Kálvinizmus és modernitás (Abraham Kuyper). A 19-20. század fordulójának egyik legjelentősebb protestáns gondolkodója ebben a könyvben a kálvinista világnézet szerkezetét és hatását mutatja be a vallás, a politika, a tudomány és a művészet területein, és felvázolja a kálvinizmus előtt álló jövőképet is. Elképesztően bölcs könyv egy átlagon felül széleslátókörű elmétől. Már régebben elkezdtem olvasni, de idén végre be is fejeztem. Biztosan fogok még írni róla.

Spiritualitás

1) Szent Ágoston vallomásai. A Tűzfal számára készítettünk egy beszélgetést a könyvről, ezért sok év után megint végigolvastam. Nem nagyon tudnék még egy olyan lelkiségi könyvet mondani, ami ilyen mély hatással lenne rám. Ágoston számomra egy csoda. Úgy mutat Istenre, hogy bennem is azonnal valami túlvilági vágyakozás indul el, felfelé akarok szállni a szeretet szárnyain, és közben teljesen valóságos az átélés, sokkal valódibb, mint bármilyen más vágyakozás.

2) Celebration of Discipline (Richard Foster). Nagyszerű élmény volt sok év után visszatérni Foster könyvéhez is. Nem fogadom el minden gondolatát, vannak fenntartásaim az általa képviselt lelkiségi iránnyal szemben, de ez a könyve számomra így is egy friss forrás, amely élő vizet ad. Szeretem a lelkületét, szeretem a megfogalmazásait, szeretem azt, ahogy Isten felé tereli a szívemet.

3) Mennyei összeesküvés (Dallas Willard). Áprilisban írtam a könyvről: „A Mennyei összeesküvés legnagyobb értékének azt tartom, hogy a keresztény életet élhetőnek mutatja be, és ehhez egyetlen fontos dolgot tesz: összekapcsol bennünket a hegyi beszéd lüktetésével, hogy azt az életet éljük, amelyre Jézus hív bennünket, tanítványokként, követőkként, imádkozókként és cselekvőkként, jézusi lelkületű emberekként. Willard nem egyszerűsíti le a keresztény életet egyetlen formulára. Hagyja inkább, hogy Jézustól tanuljuk meg, hogyan kell azt élni. Willard arra emlékeztet, hogy felelősek vagyunk a döntéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért, de rámutat függő helyzetünkre is: magunktól nem tudunk szentté válni, Isten tehet azzá bennünket.” (A boldogmondásokról szóló részről is beszélgettünk a Tűzfalban.)

4) Why I Love the Apostle Paul (John Piper). Ezt a könyvecskét Horvátországban olvastam reggelente egy kávé mellett, és a nap sugaraival együtt melengette a lelkemet. Piper csodálatos egyszerűséggel veszi sorra Pál apostol életének, gondolkodásának, példájának azokat az elemeit, amelyeket különösen megszeretett. Engem is meggyőzött minden fejezetben arról, hogy Pál követésre méltó. Amikor az ő nyomában haladok, ahogy Piper azt megvilágítja számomra, biztos talajon lépdelek, és a szívem is örömmel, bizalommal telik meg.

5) A zarándok útja (John Bunyan). Nem tudom, hányadszor olvasom már el Bunyan allegóriáját (most épp Dórával együtt), de soha nem tudok betelni vele. Páratlan az az evangéliumi bölcsesség, tiszta igei gondolkodás, ami ebben a regényben testet ölt. Mindig valami újat is felfedezek benne. Most leginkább például az fogott meg, hogy a Mennyei Város fénye már kintről is beragyogta a zarándokokat, illetve hogy a folyón való gyötrelmes átkelés fontos része annak, hogy az angyalok méltóképpen fogadják őket. (Tudatlant révész vitte át, és nem is fogadta senki.)

Kultúra

1) Dominion (Tom Holland). Holland nem hívő keresztény, de méltányos történeti áttekintésében azt mutatja be, hogyan változtatta meg a Nyugatot a kereszténység, és miért fontos, hogy tulajdonképpen minden nyugati érték, amit ateisták is szeretnek, a kereszténységnek köszönhető. Holland könyve magyarul is megjelent Keresztény világ címmel, de nekem az angol eredeti volt meg, azt olvastam. (A könyvről szóló Tűzfal beszélgetésünk itt visszanézhető.)

2) 1984 (George Orwell). Orwelltől korábban csak az Állatfarmot olvastam, az 1984-et filmen láttam valamikor a rendszerváltás körüli években. Olvasva sokkal nagyobbat ütött. Orwell azt mutatja be rendkívül érzékletesen, egy disztopikus világon keresztül, hogy a kommunista ideológia miként semmisíti meg a múltat, a nyelvet, az igazságot és az emberséget. Letaglózó regény, remélem, soha többé nem bizonyul prófétainak. (Van erről is egy Tűzfal epizódunk.)

3) Sátántangó és Az ellenállás melankóliája (Krasznahorkai László). Azért sorolom ezt a két regényt az idei legjobb olvasmányaim közé, mert az esztétikai értéküket nagyra tartom. Kálvin hangsúlyozta, hogy Isten az ajándékait válogatás nélkül osztja hívőknek és hitetleneknek, és a hitetlenek közt gyakran fényesebben ragyognak, mint Isten szentjei közt. Krasznahorkai nem mindennapi tehetséget kapott a Teremtőtől. Kiemelkedő, ahogy a nyelvvel bánik, de egyébként, ha őszinte vagyok, nem szerettem egyik könyvét sem. Csodáltam, ahogy ír, és közben irtóztam attól, amit ír. Zengő érc és pengő cimbalom. Nihil. (A Tűzfalban a Sátántangót is átbeszéltük.)

4) Kard és kasza I-II. (Wass Albert). Amennyire irtóztam Krasznahorkai üzenetétől, annyira elbűvölt ennek a családregénynek a világa. Wass Albert szeretettel és gyönyörűen ír több mint nyolcszáz év történelméről egy magyar család és a mezőségi Bölényes szemszögéből. Aki alapvetően véglényeknek látja a magyar embereket, idealizált giccsként fogja elutasítani, hogy a regényben nemes jellemekkel is találkozunk. Kuyper szerint azonban „a művészet misztikus feladata az, hogy alkotásaiban emlékeztessen minket az elvesztett szépségre, hogy megsejtesse velünk az eljövendő tökéletes dicsőséget”. A várromokban is van dicsőség, noha csak emlékeztetnek hajdani ártatlanságukra. Az ártatlanságról mást gondolok, mint Wass Albert, de az általa bemutatott tájak és jellemek (valamint azok fájdalmas pusztulása) Istenre emlékeztettek.

5) Még megrendítőbb volt az Adjátok vissza a hegyeimet! szintén Wass Alberttől. Ez egészen friss élményem, nehéz is megszólalnom utána. Ilyen szép gyászfeldolgozással és ennyire mély, kiterjedt gyásszal ritkán találkozik az ember. Vannak a történelemnek feledhetetlen igazságtalanságai, amelyek csak egy új ég és egy új föld teremtésével gyógyulhatnak meg. Erdély sorsa azt hiszem, ilyen. Jövel, Uram Jézus!