Teológus a sakktáblán
A Divinity olvasói számára jó hír, hogy Teológus a sakktáblán címmel hamarosan megjelenik egy válogatás az elmúlt tíz év terméséből. Aki eddig csak pontszerűen, egy-egy cikk erejéig találkozott a gondolataimmal, az most egyben is láthatja azt a nagyobb ívet, amit 2010 óta bejártunk. Diószegi Rita, a Luther Kiadó szerkesztője keresett meg az ötlettel, hogy a Luther Kiadó szívesen kiadna egy ilyen válogatást, és ezt a folyamatot végig szeretettel gondozta is. Hálás vagyok érte, mert magamtól nem biztos, hogy nekiálltam volna. Az elmúlt években Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója is többször bátorított, hogy gondolkodjak valami hasonlón, csak akkor még nem volt erre kapacitásom. Rendkívül megtisztelő számomra, hogy a két kiadó összefogva, együtt állt végül a könyv kiadása mögé.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (39) – Szentség az ÚRnak
„Azután a homlokdíszt készítették el, a szent fejdíszt színaranyból, és felírták rá, ahogy a pecsétgyűrűbe szoktak vésni: Az ÚR szent tulajdona!” (2Móz 39,30)
A főpap fejdísze teljesen egyértelművé tette, hogy Áron és utódai az Úrhoz tartoztak. Kódes l’Ádonáj (קֹ֖דֶשׁ לַיהוָֽה). Szentség az ÚRnak. Az ÚRnak szentelt. Az ÚR szent tulajdona. A főpap Jáhve számára volt elkülönítve, hozzá tartozott. A homlokdíszt kék bíbor zsinórra fűzve rákötötték a süveg elejére, hogy minden izráeli észrevegye. Úgy kellett minden izráelinek a főpapra tekintenie, mint Isten tulajdonára.
Tizenöt éve az Astoriánál
Az élet egyik különös misztériuma, hogy egymást követő generációk drámái sűrűsödnek ismétlődő pillanatokba. A jelen ezáltal a távolodó múltban nyer értelmet, vagy épp fordítva: a tegnap kapaszkodik korokon átívelő horgonnyal a mába, mielőtt végleg elfelejtik. Mint október 23-án, nemzeti ünnepünkön, amiről egy felkavaró személyes emléket osztok most meg, melybe piros tintaként édesapám emlékei is belefolynak. T. S. Eliot írja a Négy kvartettben: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben.” Kierkegaard szerint a jelen, a múlt és a jövő összekapcsolása annyira fontos, hogy az abszolút magában az ismétlődő pillanatban jelenik meg. Amint a spirál, amely vissza-visszatér, mégis halad, az idő is az ismétlésben fedi fel valódi irányát. A jelent és a jövőt a múltból tudjuk megérteni, illetve amikor az újra megjelenik a mában. Ebben az időspirálban először tizenöt évet menjünk vissza, arra a helyszínre, ami most számomra a központi emlék.
Egy mai Debóra kiáltása a legkisebbekért
Nem tudtam olyan gyorsan jegyzetelni Andrea szavait, hogy mindent szó szerint visszaadhatnék, de megpróbálom a jegyzeteimből és az emlékeimből rekonstruálni néhány gondolatát. Azért nem nehéz, mert a szívembe égtek. Andrea Minichiello Williams brit ügyvéd, a Christian Concern szervezet alapítója és a Christian Legal Centre igazgatója. Számos youtube videóban látni őt, ahogy az LMBTQ-lobbistákkal szemben áll ki a legkisebbek jogaiért. Néhány napja az IFTCC nemzetközi konferenciáján hallgattam őt, ahol szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a genderideológia néhány évtized alatt hogyan formálta az Egyesült Királyság jogrendjét a maga képére, és mit tehetnek azok az országok, amelyek még nem adták meg magukat ennek az ideológiai szörnynek. Megrázó volt hallgatni őt. És nem is csak megrázó, hanem megszégyenítő, elborzasztó, de egyben hihetetlenül inspiráló is.
Amiben megkondul a végtelen
Áprily Lajos írja Kálvinról szóló versében: „S két szót kiált a bibliás magasság, / hogy megkondul belé a végtelen: / Eleve-elrendelés az egyik, / s megváltó arcú társa: kegyelem.” A predesztináció tana sokakat elriaszt, sokakat magyarázkodásra késztet, sokakat összezavar. De a költő szavai nem egy gazos teológiai völgybe vezetnek, ahol fojtogató pára és sűrű köd honol, ahol védekezni kell, ahol a korunk embere prüszköl és tiltakozik, mert elviselhetetlen számára a végső önrendelkezés elvesztése, vagy az a fajta kiszolgáltatottság, amely Isten kiválasztó kegyelmére szorul. A költő szavai a bibliai hit fenséges magasába visznek, ahol a nap fényesen ragyog, tisztán látszik az egész horizont, és ahol megkondul a végtelen. A predesztináció a hit biztos sziklája, dicsőséges szirt, amelyre nem más vitt fel engem sem, mint a megváltó arcú társ, a kegyelem.
Az indirekt beszédmód öröme
Többször tapasztaltam, hogy amikor közvetett beszédmódra váltok, olvasóim egy része összezavarodik és vagy a logikai következetességet keresi a szövegeimben, vagy a világos, egyértelmű állásfoglalást a valóság mellett. És mivel az írásaim zömében törekszem a valóság melletti világos, egyértelmű állásfoglalásra, nem is teljesen indokolatlan ez az elvárás. Előbb-utóbb azonban bekopog az én ajtómon is egy szürke köpenyes varázsló, és hív, hogy hagyjam ott a biztonságos egyértelműséget, induljak felfedezőútra, nem tudva, hogy az pontosan hová is vezet. Ekkor válik a nyelvi kifejezésmódom nehéz, kalandos úttá biztonságra vágyó olvasóim számára is, akik ha nem figyelnek, könnyen eltévednek, vagy talán el sem indulnak velem.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (38) – A tükrök
„Elkészítette a rézmedencét meg rézből egy állványt is hozzá azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből, akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak.” (2Móz 38,8)
Micsoda képe ez annak, hogy lemondunk az embereknek való tetszeni akarásról! Ezek az asszonyok a tükreiket hozták el Istennek. Istennek akartak tetszeni, nem embereknek. Legértékesebb kincsüket adták neki: azt, ami szépségüket tükrözte.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK