Thomas Mann: József és testvérei 1.
Thomas Mann írt pörgős és izgalmas történeteket (gondoljunk csak a Márió és a varázslóra vagy az Elcserélt fejekre), de hosszabb lélegzetvételű művei – mint amilyen a Varázshegy vagy a József és testvérei – egyáltalán nem pörgősek és egyáltalán nem izgalmasak. Sőt, kifejezetten munkás az elolvasásuk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szép tavaszi reggelen valaki rászánja magát, hogy ősszel lefutja a maratont, és belekezd a fárasztó napi edzésmunkába. Tudja, hogy sokat kell a végeredményért dolgoznia, vannak napok, amikor a pokolba kívánja az egészet, mégis gyűri, kínozza magát, megküzd a kilométerekért, és akkor sem hagyja abba, amikor a teste minden porcikája azt kiáltja, hogy elég. A Varázshegy két kötete gyakorlatilag két ilyen maraton, a József és testvérei pedig három, mert a történet három vastag, ötszáz oldalas kötetből áll. Egyelőre csak az első „maratont” futottam le (a Varázshegy után), de leírom az élményeimet, mielőtt nekilátok a másik kettőnek is.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (2) – Elfelejtette a szövetségét?
„Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött.” (2Móz 2,24) Úgy hangzik ez a mondat, mintha Isten elfeledkezett volna szövetségéről, most pedig hirtelen eszébe jutott volna. Talán nem is baj, ha egy pillanatra ebből a nézőpontból gondoljuk végig a dolgot, mert közelebb vihet ahhoz a kapcsolati dinamikához, amelyre a szerző rá akar mutatni. Valamilyen módon mi, emberek emlékeztetjük az Urat korábbi ígéreteire, ő pedig megemlékezik azokról. Valamilyen értelemben igaz, hogy Isten „meghallotta” (וַיִּשְׁמַ֥ע) a...
Jordan Peterson: Marx, gender és más mumusok
A Különvélemény podcast 6. részében Somody Imrével korunk egyik ikonikus gondolkodójáról, Jordan B. Petersonról kezdünk beszélgetni. A kanadai pszichológust ebben az epizódban elsősorban a transzneműséggel és a posztmodern baloldallal való kapcsolatában igyekszünk megérteni, keresztény nézőpontból. Közben olyan témákat érintünk, mint a könyörület és a sérelmi indulat, illetve a hatalom és az elnyomás közötti különbség, meg hogy van-e folytonosság a marxizmus és a posztmodern között, és hogy miért nem jó, ha nyulakként élünk. Imrével most sem értünk mindenben egyet, de formáljuk egymást, és a végén megint egy irányba nézünk. A beszélgetést itt vagy itt tudjátok meghallgatni.
Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (1) – Sifrá és Púá
„Azután parancsot adott Egyiptom királya a héber bábáknak – az egyiknek Sifrá, a másiknak Púá volt a neve –, és ezt mondta: Amikor a héber asszonyok szülésénél segédkeztek, figyeljétek a szülés lefolyását: ha fiú lesz, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben! De a bábák félték az Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogyan Egyiptom királya meghagyta nekik, hanem életben hagyták a fiúgyermekeket.” (2Móz 1,15-17)
Jegyezzük meg ezt a két nevet: Sifrá és Púá. Egyszerű bábákról van szó, nem politikai vagy spirituális – vagy bármilyen – vezetőkről. Ez a két bába a bátorságával mégis védelmet és útmutatást jelentett Izráel népének egy rendkívül kritikus időszakban. Amikor munkájuk közben nem hajtották végre a világ akkor talán leghatalmasabb uralkodójának a parancsát, egy sokkal nagyobb hatalomnak nyitottak utat, és áldást hoztak népükre.
Keresztény szervezetek identitáscsapdában
Keresztény egyházak, gyülekezetek és szervezetek önazonosságuk meghatározásában két – egymással összefüggő – identitáscsapdába kerülhetnek. Azért csapdák ezek, mert a szervezetek és közösségek, amelyeknek az identitása e kettő valamelyikében torzul, éppen a torzulás miatt nem képesek felismerni, hogy probléma van.
Juliska néni és a „rések istene”
Vitákban gyakran nekünk szegezik, hogy az Isten, akiben hiszünk, valójában a „rések istene”, vagyis pusztán egy tudatlanságon alapuló magyarázat a tudomány által még nem megmagyarázott jelenségekre. Ezt az a tapasztalat teszi valamelyest hihetővé, hogy az elmúlt évszázadokban a tudomány valóban természetes magyarázatot adott számos korábban természetfelettinek tartott jelenségre. A rések pedig egyre szűkültek, egyre kisebb helyre szorítva a „rések istenét”, vagyis a természetfelettire hivatkozó magyarázatokat, amelyek láthatóan a tudatlanságból fakadtak. Sokan ebből arra következtetnek, hogy a tudomány rései nemsokára annyira vékonyra záródnak, hogy még egy hajszál sem fér be többé közéjük, de a természetfeletti magyarázatok biztosan nem. Tegyük fel, hogy a tudomány valóban csak bezár réseket, és nem nyit újakat (a helyzet ennek pont a fordítottja), és hagyjuk egy pillanatra figyelmen kívül azt, hogy a keresztény teológia soha nem a „rések istenét” tanította, hanem a Mindenhatót, aki a másodlagos okokon keresztül is cselekszik. Vajon ebben az esetben végleg zárójelbe tehetnénk az istenhit kérdését? Hadd válaszoljak egy hétköznapi példával.
J. I. Packer (1926-2020)
A Christopher Catherwood által annak idején a huszadik század öt legjelentősebb evangéliumi vezetőjének nevezettek közül tegnap az utolsó is eltávozott közülünk. Martyn Lloyd-Jones, Francis Schaeffer, John Stott és Billy Graham után James I. Packer is befejezte földi szolgálatát és bement a mennyei Atya örömébe.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK