„A nép pedig folyton csak panaszkodott az Úrnak, hogy rosszul megy a sora. Az Úr pedig meghallotta, és haragra gerjedt. Fölgyulladt ellenük az Úr tüze, és belekapott a tábor szélébe.” (4Móz 11,1)
A jól ismert magyar panaszkultúra nem előzmény nélküli a történelemben, magunkra ismerhetünk a pusztában vándorló zsidók folyamatos zúgolódásában is. Azt olvassuk, hogy a nép folyton csak panaszkodott, hogy rosszul megy a dolga. Szó szerint: a nép olyan lett, mint panaszkodók – rosszat az Úr füleiben (וַיְהִ֤י הָעָם כְּמִתְאֹ֣נְנִ֔ים רַ֖ע בְּאָזְנֵ֣י יְהוָ֑ה). A mondatban szereplő rosszat egyes bibliafordítások a nép sorsával kapcsolatos rossz dolgokra értik, de érthetjük úgy is, hogy az Úr tartotta rossznak a panaszkodásukat. Akárhogy is fordítjuk a mondatot, egyértelmű, hogy az Úr helytelenítette a nép zúgolódását, megharagudott rájuk miatta, és ítélettel felelt.
Az izraeliek látószögét kitöltötte az aktuális hiányérzetük. „Emlékszünk, hogy Egyiptomban ingyen ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül.” (6-7) Nem a rabszolgaságból való szabadulást ünnepelték, hanem a pusztai vándorlás megpróbáló nehézségeire koncentráltak, és zúgolódni kezdtek. Összehasonlításuk alapja az volt, ami hiányzott nekik, nem az, hogy miben lett jobb a sorsuk. A hála helyét a panasz vette át.
Olyan spirálba kerültek, amelyben a panasz újabb panaszt szült, ami újabb és újabb okot adott a morgásra. A folytonos zúgolódás súlyosan torzította a helyzetértékelésüket: a múlt rabságát megszépítette, a jövőbeni ígéreteket elhalványította, a jelen nehézségeit valódi súlyuknál nagyobbnak mutatta. A zúgolódás boldogtalanná tette az izraelieket és eltávolította őket Isten vigasztaló jelenlététől.
A panaszkultúra lassan ölő méregként irtja ki ma is az emberek szívéből a jó dolgok feletti örömöt. Követelőzővé tesz a felelősséget hordozó vezetőkkel szemben, hálátlanná Isten jósága iránt, vakká az élet apró örömeire. Mózes egy ponton maga is panaszkodni kezd az Úrnak, hogy az ilyen nép terhét neki kell cipelnie. Inkább a halált választaná, minthogy egy percet is tovább kelljen hallgatnia a nép állandó zúgolódását.
Pál nem véletlenül szólítja fel a filippi hívőket, hogy „zúgolódás és vonakodás nélkül” tegyenek mindent, mint „Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben” (Fil 2,14-15). A Zsidókhoz írt levél szerzője pedig arra emlékeztet, hogy a zúgolódás ma is óriási terhet jelent a vezetőknek, ami nem válik végül a mi javunkra sem. A panaszkultúra tönkreteszi a vezetők motivációit, és ez visszahat azokra, akik ellenük zúgolódnak. A hálátlanság légköre végül Istent is megrabolja a neki járó dicsőségtől.
Az Úr haragja tehát fellobbant a nép ellen. A mi tanulságunkra íratott meg ez a történet.
„Urunk, bocsásd meg a gyakori követelőzésünket, hálátlanságunkat, önző, irigy, zúgolódó lelkületünket! Bocsásd meg vezetőink elleni vétkeinket! Bocsásd meg, hogy nem vesszük észre jóindulatod megszámlálhatatlan jelét! Formálj bennünket kegyelmedből hálás emberekké!”
Ámen.
Számomra úgyszintén tanulságos, hogy „az Úrnak tüze” a tábor szélébe kapott bele. Tehát nem veszélytelen a gyülekezetek perifériáján élni, hanem inkább bent a középen.
A másik, ami eszembe jutott, hogy az Úr ellen zúgolódó Kórét és a vele fellázadt 250 embert is szintén tűz emésztette meg, akik így ugyancsak a panaszkodás intő példái lettek. De úgy olvassuk, hogy a Kóré fiai nem halának meg. (ld. 4Móz 16,11 és 26,11)
Vajon miért úszták meg a zúgolódásért járó ítéletet éppen a legfőbb lázadó fiai?
Szerintem erről Kóré fiainak zsoltáraiból vehetünk tanítást. Ugyanis a fiúk megmenekülésének titka az ő zsoltáraikból ismerhető meg. Kóré fiai valamiképp Izrael éneklőmesterei lettek. Úgy vélem nem oktalanul. A zsoltárokban számos Kóré fiaitól származó énekeket találunk. (pl. 42-49) Ezek egy része panasszal kezdődik, vagy panaszt fogalmaz meg, de ezek ellenére mindegyik örömre és hálaadásra buzdít. A Kóré fiúk zsoltáraiból, a keserű és csüggesztő lelki állapotból való szabadulást tanulhatjuk meg, hogy ne a panaszkodásaink hassák át és emésszék fel az életünket (egyfajta tűzként), hanem hálás szívünk legyen.
Ez amit Kóré fiai jól tudtak és tanítottak a gyülekezetetnek énekeik és hozzáálásuk által.
Noha olyan háttérből származtak ahol a panasz és a zúgolódás apai minta volt, sőt talán generációs átok, de ennek ellenére mégis ők lehettek azok, akik Isten népének sokaságát örömre és a hálaadásra tudták buzdítani.
Tehát nem számít honnan jössz, milyen háttérből, milyen társadalmi minták ivódtak beléd, mert még a magyar genetikád ellenére is hálaadó lehetsz és minden nyomorúságod ellenére is örömöt találhatsz Isten szeretetében. A 42-ik (Kóré fiús) Zsoltár ékes példája ennek, ami szintén a mi tanulságunkra íratott meg. 😉
Ha valaki esetleg e blog olvasói közül kicsit mélyebben szeretné tanulmányozni, hogy mi (lehet) még a panasz szerepe a Bibliában és a hitéletben, szeretettel ajánlom a következő Walter Brueggeman tanulmányt, illetve az alább interjút dr. habil Czövek Tamással, a PTF Szentírástudományi tanszékének vezetőjével:
https://www.parokia.hu/v/a-panasz-elvesztese
https://www.youtube.com/watch?v=yO-Y-y9YawU&list=PLNjepbRZPGyNRCHUIimY11t3s_zje7AUM&index=18
Kedves Gandalf!
Elolvastam a belinkelt Walter Brueggeman tanulmányt és az interjút is meghallgattam. Köszönöm, hogy megosztottad. Számomra nagyon érdekes és releváns gondolatok.
Több pert is viszek munkáltatóm a rendőrség ellen egy bizonyos – nem tudom szebben írni, gonosz és embertelen – szolgálatszervezési módszer alkalmazása miatt, ami meggyőződésem szerint nem csak alkalmatlan az elvi rendeltetésére, hanem az érintett állomány alapjogait is nagyon sok tekintetben és nagyon súlyosan sérti. Az én tapasztalatom ma az, hogy iszonyatosan nehéz feladat perelni a rendőrséget belülről, amely küzdelmem kapcsán – keserűségemben, vagy nyomoromban vagy nem tudom – többször is a panaszzsoltárokhoz fordultam és imádkoztam őket. Egyszerűen szükségem volt sérelmeim őszinte megosztására Istennel. Nem volt ezzel kapcsolatban lelkiismeret furdalásom, de nem is gondolkodtam el azon, miért is teszem ezt. Az biztos, hogy az Isten elé vitt panaszaim valamiképpen (talán a Brueggeman által vázolt módokon) feloldódtak bennem, néha kifejezett dicsőítések nélkül is. És talán, a „történelem kereke” is megváltozik majd. Persze mindez nem teszi irrelevánssá a fentieket és nincs is ellentmondásban Ádám mondanivalójával, hanem jól kiegészíti azt. Szerintem ezt Ádám is így gondolja, hisz ezúttal nem írta, hogy maradj a témánál. 🙂