Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Az Evangéliumi Fórum Teológus műhelyében három apostoli és három protestáns példa kapcsán beszélgettünk arról, hogy milyen legyen egy evangéliumi teológus. Az egyenként harminc perces bevezető előadások itt visszanézhetők:
Néhány éve egy cikksorozatban körüljártam, hogy az Ószövetség milyen előképekkel építi fel azt a narratív keretet, amelyben Jézus halálát az Újszövetség értelmezi. Egy másik hosszabb cikksorozatban harminc példán keresztül azt mutattam meg, hogy az egyházatyák számára magától értetődő volt a helyettes bűnhődés, vagyis hogy Jézus a halálával a bűneink jogos büntetését szenvedte el. Az alábbi cikksorozatban pedig azt vettem sorra, hogy az Újszövetség legfőbb apostolai és evangélistái hogyan értelmezték Jézus halálának jelentését és jelentőségét. Péter, János, Pál, a Zsidókhoz írt levél szerzője, valamint Máté, Márk és Lukács egyaránt helyettes bűnhődésként értelmezték azt. Itt egyben olvasható mindegyik rész.
Az utolsó vacsorán az a tanítvány ült Jézus mellett, aki a negyedik evangéliumot megírta. A könyvben egyszerűen úgy utal magára, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Amikor visszaemlékszik az ominózus vacsorára, szinte belefeledkezik az emlékeibe, és nem is fejezi be rendesen az elkezdett gondolatmenetet. „Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13,1) Ez a fordítás kicsit kikalapálja a mondatot, de az eredeti görög szövegben nem az áll, hogy „tudta”, hanem az, hogy „tudva” (εἰδὼς), és nem az, hogy „szerette”, hanem az, hogy „szeretve” (ἀγαπήσας), ami arra utal, hogy János eredetileg folytatni akarta a mondatot, csak valahol elvesztette a fonalat. Talán Jézus szeretetére gondolva elkalandozott a figyelme, majd amikor visszatért a papirusz fölé, csak megismételte: „szerette (ἠγάπησεν) őket mindvégig”, anélkül, hogy befejezte volna az elkezdett mondatot. Ez a kedves nyelvi kizökkenés akaratlanul is rámutat, mennyire fontos volt a „szeretett tanítványnak” az, amiről írt. Vajon miért látta a szeretet lenyűgöző, zavarba ejtő, megindító példájának, hogy Jézus letette az életét?
Szükséges emlékeztetnünk magunkat arra, hogy az igazság szeretet nélkül haszontalan, mert ha „minden bölcsességnek birtokában vagyok (…) szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok” (1Kor 13,2). De tegyük mellé mindig azt is, hogy a szeretet pedig „[n]em örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal” (1Kor 13,6). A szeretet igazság nélkül alaktalan érzelgősség, folyton változó indulat, amelyhez jogtalanul vesszük kölcsön ezt a régi szót. A szeretet és az igazság egymást feltételező kapcsolatáról legtöbbet talán Jánostól tanulhatunk, akit az egyházi emlékezet úgy tart számon, mint a „szeretet apostolát”, aki Istent is úgy definiálja, hogy „szeretet (ἀγάπη)” (1Jn 4,16). A második leveleként ismert rövid írásában, amelyre most a figyelmet szeretném irányítani, a szeretet és az igazság egymást feltételező voltára mutat rá.
Jánost úgy ismerte a korai egyház, mint a szeretet apostolát. Ő volt a tanítvány, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20): a „szeretett tanítvány”. De ő volt az is, aki azt írta: „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Jánostól tudjuk, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő mondta azt is: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1) Meg ezt: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem...
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK