református

Tegnap tömegek hallgatták Azahriah intelmeit, de az igazán fontos dolog egy szürke, öltönyös közegben történt. Balog Zoltán katartikus lemondása. Nem maga a lemondása volt a katarzis, hanem az, ahogyan lemondott. Isten embereként. Meghalt egy politikus és feltámadt egy lelki vezető. Nem, nem úgy. Nem átvedlett vagy átöltözött, nem átmentette a hatalmát. Nem ezt láttam. Nem egy hiúságában sértett ember szemfényvesztő mutatványa zajlott. Az történt, hogy egy megtörtségében, bűnbánatában földig hajolt ember igazi püspökké válva végre utat mutatott a szintén megalázott református népnek. Úgy mutatott utat, hogy rámutatott önmagában a bűnre. A bűn nem a kegyelmi kérvény támogatása volt, hiszen egy ártatlannak vélt embernek kért kegyelmet, hanem az, amit alázattal elismert, hogy az Isten harcát sokszor nem lelki, hanem testi eszközökkel akarta vívni. Politikusként, emberi erővel, nem az Isten embereként, lelki fegyverekkel. És lássuk be, sokan ezért is választották püspökké. Balog Zoltán lemondó beszéde őszinte volt, egyenes, sem önmagát, sem a bűnt nem kímélő, és mégis olyan, amelyben a kegyelem és az igazság útja rajzolódott ki. Az egyetlen út, amelyen járni lehet.