Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Folytatva a tizenöt éves hagyományt (azóta írom a Divinityt), az év utolsó napján a legjobb olvasmányélményeim következnek. Idén is visszatérő vendégeim voltak Chesterton és Han, de mivel róluk évek óta írok, ezúttal másokat emelek ki a megszokott három kategóriában: teológia, spiritualitás, kultúra.
Hú, nagyon érdemes végignézni a The Chosen (A kiválasztottak) 5. évadát is! Igaz, nekem picit döcögősebben indult, mint a korábbiak, de fokozatosan egyre jobb lesz, és micsoda fináléba torkollik! Az évad a Gecsemáné kertjében ér véget, ehhez a helyszínhez kapcsolódik néhány erős érzelmi reakcióm.
A szeretet fontosságáról terveztem írni, amikor belefutottam ebbe a két héttel ezelőtti interjúba, és rájöttem, hogy épp valami ilyesmi kapcsán motoszkált a fejemben pár gondolat. Mindjárt el is mondom, hogy pontosan miről van szó, de előtte hadd foglaljam össze az interjú jelentőségét. Piers Morgan ismert műsorvezető meghívta a műsorába Nick Fuentest, az amerikai jobboldal szélén üstökösként felemelkedő podcastert. Ha valaki nem hallott még róla, jól teszi, ha megismerkedik a nevével, mert részben a hozzá való viszony okozza a konzervatív világban a friss és mély törésvonalakat. Magát az interjút eddig ötmillióan látták, de Nick Fuentes podcastjeit ennek valószínűleg sokszorosa. Annak, aki az 1990-es vagy a 2000-es években szocializálódott, egészen szürreális, hogy egy ember teljes mellszélességgel felvállalja a nézeteket, amelyekkel Piers Morgan Nick Fuentest szembesíti. De nem is ez az igazán döbbenetes, inkább az, hogy sok millió fiatal számára kettejük közül szinte biztosan Piers Morgan lett a vállalhatatlanabb. Innen fogok majd eljutni a szeretethez.
Felismerjük-e a meglátogatás idejét? A Tűzfal podcast hatvanharmadik részében Tolsztoj (?) ismert novellájáról és a megtestesülésről beszélgetünk. Valamint több kapcsolódó témáról, ami személyessé is válhat számunkra. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcast-en is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Krasznahorkai László és Wass Albert ikonikus életművei olyan távol állnak egymástól, mint a közmondásos Makó attól a bizonyos Jeruzsálemtől. Két író összehasonlítása nem is feltétlenül értelmes vállalkozás, pláne, ha egészen más irodalmi korszakot testesítenek meg, és a megítélésüket menthetetlenül befolyásolja a politikai identitások omniprezens nyavalyája. Krasznahorkai és Wass Albert számomra most mégis egymás fényében jelentek meg, ahogy felváltva olvastam kettejük életművének egy-egy darabját. A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája a kétkötetes Kard és kasza közé ékelődve olyan volt, mintha a mezőségi lápokban két értelmetlen, de annál otrombább sínpárt toltak volna rá a rég elpusztult Szúnyogok szigetére. Óhatatlanul hasonlítgatni kezdtem az egyik világot a másikkal, hogy azután a kettő találkozásánál a giccs és a melankólia természetéről fogalmazzak meg magamban néhány hevenyészett gondolatot.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK