Az olimpiai megnyitó blaszfém jelenetei világszerte kifejezetten meglepő, nem várt mértékű felháborodást szültek, viszont a metronóm mérhető pontosságával érkeztek rá azok a nagyon is várható reakciók, amelyek leszidták a keresztényeket ezért. Van, aki azon akadt ki, hogy más keresztények kiakadnak az istentelenségen, holott annak is örülhetnénk, hogy Jézus egyáltalán téma lett. Van, aki felháborodva arra emlékeztetett, hogy a valódi keresztényeknek nincs idejük felháborodni, mert a valódi keresztények a szegények etetésével és a gyengék felemelésével vannak elfoglalva. Van, aki szerint a keresztények reakciója bárdolatlan csődületet, hitbuzgalmi köpködést, sőt, homofób, már-már genocíd közhangulatot eredményezett. A központi motívum ezekben a megszólalásokban a felemelt ujj, amely arra emlékeztet, hogy a keresztényeknek nem lenne szabad megsértődniük, és kifejezetten ostobák, ha mégis megsértődnek. Látszik más közös szál is, de azt talán majd máskor elemzem.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Elmélkedések
Paraszthajszál
Hetven éve kapott ki az Aranycsapat a berni stadionban. Szinte hihetetlen ezt kimondani, de aznap világbajnoki döntőt játszottunk az NSZK ellen. (Az ugye Németország nyugati fele volt, és Gary Lineker mondata máris jön felénk teljes erővel…) Ami Németországnak a háború utáni talpraállást jelentette, az nekünk a sors kegyetlen fintorát. Bernben egy egész országot szúrtak szíven, és az az ország akkor mi voltunk. Az Aranycsapat legfontosabb mérkőzésén paraszthajszálnyira voltunk Magyarország megdicsőülésétől, és annyival is maradtunk le róla. Mi voltunk az abszolút esélyesek, két góllal vezettünk is, a zsebünkben volt a trófea, a szánkban volt a sajt, végül mégis kiénekelték onnan. Az a nap nem Irapuató gyógyít6atlan megaláztatása volt, hanem valami jóval sokkolóbb: egy biztos győzelemről való érthetetlen lemaradás, egy szörnyű, groteszk megingás a legutolsó pillanatban.
Megbotránkozzunk Isten irgalmatlanságán?
A hitünk valódiságát gyakran az mutatja meg, hogy igazat adunk-e Istennek, amikor irgalmasabban cselekszik annál, ami szerintünk helyes lenne. Ezt látjuk Jónás esetében, aki megbotránkozik, amikor Isten nem hajtja végre a meghirdetett ítéletet Ninive felett, holott ő már odakészítette a kis székét a kunyhója elé a tök árnyéka alá, hogy biztonságos páholyból nézze végig, ahogy beteljesedik a rá bízott prófécia. Valahol a farizeusok is azon rökönyödtek meg, hogy Jézus Isten nevében olyan szélsőségesen erkölcstelen életet élő polgártársaiknak adott kegyelmet, akik arra egyáltalán nem szolgáltak rá, sőt, a Tóra értelmében akár még halálbüntetésre is méltók voltak. Hitetlenül reagáltak, mert a hit ezekben az esetekben azt jelentette volna, hogy elfogadják: Isten irgalmasabb az elvárásaiknál.
Bölcs mondások választások után
Túl vagyunk a választásokon, talán most már kicsit higgadtabban tudunk beszélni néhány dologról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy-egy választás bináris helyzet (vagy jól, vagy rosszul döntünk), holott az isteni bölcsességnek sokkal több köze van szívbeli indulatokhoz, attitűdökhöz, viselkedésmintákhoz, mint egy iksz berajzolásához egy szavazólapon. A közéletben való helyes forgolódás ugyanúgy része a megszentelődésnek, mint a gyülekezeti élet, és ugyanúgy ügyelnünk kell a szívünkre, mint a családban. Hadd mutassak egyetlen fejezetet a Bibliából, amit majdnem véletlenszerűen választottam ki erre a célra. Menjünk végig mondjuk a Példabeszédek könyve 16. fejezetén, ahol több tucat egyszerű bölcsességgel találkozunk, amelyeknek köze van a közéletben való forgolódáshoz is.
Néhány szó a gőgről
„Van olyan bűn, amelytől egyetlen ember sem mentes a világon, amelyet mindenki megvet, ha másban látja, s amelyről a keresztények kivételével aligha gondolja bárki is, hogy érintett lenne benne” – írja C. S. Lewis Keresztény vagyok (Harmat, 2006) című könyvében. „Hallottam már embereket beismerni, hogy rosszkedvűek, hogy elveszítik a fejüket a nők vagy az ital miatt, vagy hogy gyávák. De azt hiszem, soha senkit nem hallottam, aki nem volt keresztény, hogy ezzel a bűnnel vádolta volna magát. S ugyanakkor nagyon ritkán találkoztam olyan nem hívő emberrel, aki a legcsekélyebb megértést tanúsította volna ezzel kapcsolatban mások iránt. Nincs még egy ballépés, ami népszerűtlenebbé tenné az embert, sem olyan, amelynek önmagunk kevésbé lennénk tudatában. S minél jellemzőbb ránk, annál kevésbé kedveljük másokban. A bűn, amiről beszélek, a gőg és az önhittség.” (163-4)

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK