Ezt a kérdést a kálvinista Doug Wilsonnak teszik fel egy interjúban, aki protestáns teológusként hozzám hasonló szeretettel és tisztelettel viszonyul a két huszadik századi katolikus íróóriáshoz. Vajon üdvözültek-e? A probléma ugye ebben az esetben G. K. Chesterton és J. R. R. Tolkien tridenti katolicizmusa, amely annak idején anathémát mondott ki az egyedül hit általi megigazulás tanára. Mi, protestánsok ezt a kérdést szintén kardinálisnak tartjuk, ebből származik az egyik legalapvetőbb eltérés a reformátori és a római katolikus kereszténység között. Ez az a hittétel, amelyen Luther szerint az egyház áll vagy bukik. Vajon üdvözülhet-e az az ember – akármilyen jó író is volt, és akármennyire kegyes is –, aki ebben a kérdésben a szakadék másik oldalán áll? A felvetés természetesen meghökkentő és sértő is lehet katolikus olvasóim számára, de egy kis türelmet és megértést kérek most, különösen a néhai anathéma fényében, amely – II. Vatikán ide vagy oda – hivatalosan soha nem lett visszavonva.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Divinity
Dopaminkorszak
A Tűzfal podcast harmincegyedik részében Anna Lembke amerikai pszichiáter Dopaminkorszak című könyve alapján beszélgetünk arról a döbbenetes jelenségről, hogy terápiás nyugati kultúránk lassan belefullad a dopaminba. Egyre több a jutalmazás, mégis egyre boldogtalanabbak vagyunk. Vajon mit tehetünk ez ellen? A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Chestertoni kálvinizmus
Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.
Mitől lehet az egyház újra releváns?
Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
Az értelem sabbatja
Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetközi filozófiai műhelymunkában, amelyre teológusként kaptam meghívást. A műhelyben egy-két teológuson kívül keresztény filozófusok voltak jelen, akik egy része a kontinentális filozófiai hagyományt, másik része az angolszász analitikus hagyományt képviselte. Egyszer hosszas beszélgetés alakult ki arról, hogy a végső misztérium, amely előtt a filozófusnak is le kell vetnie a saruit, az ember szabad akarata-e, vagy Isten szuverén akarata. Az ugyanis mindkét tábor számára egyértelmű volt, hogy a bölcsesség szeretői szükségszerűen eljutnak végül egy ponthoz, amely fekete lyukként nyeli el az emberi racionalitást. Ez a fekete lyuk, amely makacsul ellenáll a kíváncsiságnak, vagy az emberi, vagy az isteni akarat. A református teológusok természetesen az utóbbi mellett tették le a voksukat, és a Szentírásra támaszkodó teológusként én is velük kerültem egy platformra.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK