Általános iskolás voltam, amikor Brezsnyev pártfőtitkár meghalt. Groteszk visszagondolni is rá, de órákon át néztük a tanteremben a temetését. Másfél évvel később meghalt Andropov pártfőtitkár, és a hosszú szertartás kezdődött elölről. Majd alighogy megválasztották helyette Csernyenko pártfőtitkárt, ő is meghalt. Akkor terjedt el a következő vicc. Csernyenko a másvilágra kerül, ahol a falon egy csomó óra van. Mikor megkérdezi, hogy mik ezek az órák, azt felelik neki, hogy minden óra egy országot jelképez, és amikor annak az országnak meghal a vezetője, az óra mutatója egyszer körbemegy. Csernyenko keresni kezdi az országa óráját, de nem találja, ezért egy idő után rákérdez: „És a Szovjetunió órája hol van?” „A Szovjetunióé? Ja, azt kitettük a vécébe ventilátornak, olyan gyorsan pörgött!”
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Divinity
Hangok, formák és az univerzum
Dórával elmentünk a Magyar Zene Házába. Elképesztően szép lett, és nemcsak a régi, omladozó betonépülethez képest, amelynek a helyére épült, hanem önmagában és a helyhez viszonyítva is. De nem erről akarok most írni, hanem egy gondolatról, ami megfogalmazódott bennem. A Hangdómban egy kortárs darabra váltottunk jegyet, mert éppen az ment. Aki volt már ott, tudja, hogy ez egy kör alakú, kupolás terem, kicsit olyan, mint a Planetárium, csak itt a földön elhelyezett babzsák-fotelekbe fekve kapunk látványos audiovizuális élményt. A mi esetünkben ez egy számítógéppel generált grafikus formakavalkád színes lüktetése volt, bár a lüktetés talán több szabályszerűséget feltételez, mint ami a dómban történt. Éppen ehhez kapcsolódik a zenehallgatás közben jött gondolatom.
Elvis és az ördög
Az Elvis-film jó lett. Persze, aki allergiás már az amerikai kulturális intézményeket uraló radikális propagandára, az fészkelődni fog, amikor megint egy metronóm kiszámítható ütemében csapódnak be a szokott témák (leginkább ugye a rasszizmus, a lázadás, meg persze egy kiadós Christmas-bashing), de ezeket azért jól el lehet helyezni Elvis Presley életútjában is, és a film összességében sokkal súlyosabb annál, hogy ezeken fennakadjunk. Tom Hanks hatalmasat alakít Tom Parker szerepében, és eleve nagy húzás volt az ő szemszögéből láttatni a „király” megdicsőülését és lassú, fájdalmas elkárhozását. A forgatókönyvírók még egy apró mentőkötelet is dobnak Elvis hírhedt menedzserének, bár ez édeskevés ahhoz, hogy árnyalja a közönség lesújtó véleményét. A film végén Tom Parker szájába adják a mondatot, hogy Elvist valójában „a szeretet ölte meg”. A rajongói iránti szeretete. Ezt természetesen nemcsak azért érezzük hazugságnak, mert a kapzsi menedzser mondja, hanem azért is, mert a szívünk mélyén sejtjük: valójában az ördög mondja.
A példabeszédek bölcsességek, nem törvények
A Példabeszédek könyvét olvasva könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a bölcs mondásokat nem bölcs mondásokként, hanem valamiféle abszolút lelki törvényekként kezeljük. Ott van például ez: „Az ÚR félelme gyarapítja a napokat, de a bűnösök esztendei megrövidülnek.” Ha ezt abszolút törvényként vesszük, akkor azt jelenti, hogy aki féli Istent, hosszú életű lesz, a bűnös viszont hamar meghal. De mindnyájan tudjuk, hogy a valóságban ez nem mindig van így. Ismerünk istenfélő embereket, akik életük virágjában mentek el, és vannak gonosz emberek, akik nagyon sokáig élnek. Sokszor éppen az istenfélőket ölik meg a hitükért, és az istentelenek szállnak öregkorban a sírba. Akkor a példabeszéd nem igaz? De, igaz, csak nem abszolút törvényként. Az istenfélelem bölccsé tesz, ami többnyire jobb és hosszabb életet eredményez, hiszen a bölcs ember számos veszélyes csapdát elkerül, amelybe a bolond beleszalad. Ez az üzenet, nem több. A példabeszédek nem törvények, hanem efféle életbölcsességek.
A „progresszív kereszténység” blöff – válasz Monostori Tibor 10 pontjára
„Mik azok a jellemzők, amelyek a legtöbb progresszív keresztényre igazak?” – teszi fel a kérdést újfent Monostori Tibor, aki kitartó, már-már tiszteletre méltóan heroikus küzdelmet folytat, hogy heterodox nézeteit legalább alternatív irányzatként elfogadják a kereszténységen belül. Monostori ezúttal tíz pontba szedi, hogy mit ért „progresszív kereszténység” alatt. A bevezetésben ezt írja: „A progresszív keresztények sokszínűek, ahogy a konzervatívok is. Vannak köztük minden felekezetből. Vannak köztük a hitvallások és katekizmusok minden pontjához ragaszkodók, akik csak bizonyos emberi jogi kérdésekben haladók. Vannak olyanok, akik szerint nem történtek meg a bibliai csodák és kétségbe vonják a hittételek nagy részét. Vannak köztük az örökké tartó tudatos pokolbeli szenvedésben hívők és olyan univerzalisták is, akik minden ember üdvözülésében bíznak, vagy épp kondicionalisták, akik a két álláspont között helyezkednek el. Vannak fiatal Föld-hívők és darwinisták. Vannak panteisták, panenteisták, és a Biblia tévedhetetlenségében hívők is. Ami közös bennük, hogy életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat.”

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK