Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A Tűzfal podcast negyvenhetedik epizódjában az Ádám almái című dán filmklasszikus alapján beszélgetünk valóságtagadásról, a gonosz valóságáról, és a kereszt paradox, újjászülő csodájáról. Egy zseniális film felkavaró szimbólumain keresztül jutunk el az evangéliumig. A mostani epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
A Tűzfal podcast negyvenhatodik részében a világirodalom egyik legszebb kitárulkozásáról beszélgetünk, amely nem csak szép és mély, de igaz és releváns is. Szent Ágoston vallomásai ezúttal a témánk. Sok szó lesz ebben az epizódban szexről és Istenről, jóról és rosszról, akaratról és szabadságról. Mélyre ereszkedünk, hogy magasra emelkedhessünk. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Korábban írtam már arról, hogy az eszkatológiánk miképpen befolyásolja azt, ahogy a kereszténység kulturális hatásáról gondolkodunk, főképp hogy mennyire vagyunk optimisták vagy pesszimisták ezzel kapcsolatban. Hadd hívjam most fel a figyelmet a teológia és a társadalomkép kapcsolatának egy sajátos, talán azt is mondhatnánk, hogy extrém formájára, annak a közösségnek az eszkatológiájára, amely a végidők (maradék) népeként gondol önmagára és prófétai küldetésére. A hetednapi adventizmusról van szó, és arról, hogy gondolkodóik milyen szemüveggel néznek a világban zajló folyamatokra, és milyen előjelekkel látják el azokat. Ez ugyanis egy kívülállók számára többé-kevésbé rejtett kapcsolat, amiről egyáltalán nem baj, ha tudunk.
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. február 14-én már egy napja potyogtak a bombák Drezdára. Az égő házak szép lassan tűzviharrá változtatták a barokk várost, és a légnyomáskülönbség iszonyú örvényként szippantotta magába és emésztette el a csapdába esett, tehetetlenül kapálódzó embereket. Történészek a mai napig vitatkoznak, hogy ez a lángoló pokol húszezer vagy kétszázezer embert porlasztott-e el azokban a napokban, de igazából mindegy is. A mindegy persze lehet úgy is mindegy, mint a tralfamadoriaknál, akik a halál láttán vállukat megvonva csak annyit mondanak: „így megy ez”, meg lehet úgy is mindegy, hogy a húszezer éppoly felfoghatatlan szám, mint a kétszázezer. Mindegy, legyen mondjuk százezer. Ha átlagolunk, ez három nap alatt annyi, mint tizennyolc nap alatt lenne hatszázezer, száznyolcvan nap alatt pedig hatmillió. Ipari szintű népirtás. A nyugati szőnyegbombázás elpusztított egy teljes várost annak polgáraival együtt, siettetve a náci Németország lélektani megroppanását és a háború végét. De ez akkor végül is rossz hír? Vagy ez is mindegy?
Kurt Vonnegut a fekete humor tragikomikus óriása volt, ellenkulturális ikon, pusztító ikonoklaszta, egy szépre szomjazó, boldogtalan kovakő, Mark Twain huszadik századi mogorva reinkarnációja. Egyszerre szerettem a könyveit és irtóztam tőlük. Az Időomlás után úgy éreztem magam, mint egy laposra kalapált alumíniumvilla, Az ötös számú vágóhíd még rosszabb állapotban hagyott. De amit ebben az előadásban (Shape of Stories) a jó történetek alakzatáról mond, attól a lélegzetem is elállt. Három okból.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK