A számítógépes ülőmunka miatt időnként bemerevednek a hátizmaim. Ilyenkor néha makacs izomcsomók is kialakulnak a hátam közepén, általában a jobb lapockám alatt, ezeket pedig csak alapos gyógymasszázs tudja kioldani. Legtöbbször nem is elég ehhez egy alkalom. Egyszer olyan betokosodott izomköteggel birkózott a hátamon a gyógymasszőr, hogy még ő is azt mondta, ilyennel korábban nem találkozott, és azt is megérti, ha a következő kéznyomásnál kiabálok a fájdalomtól. Felszabadított, hogy a földön fekvő birkózók csapkodó mozdulatával jelezzem, ha azonnal hagyja abba. És valóban: a könnyem is kicsordult, úgy fájt, de inkább vállaltam ezt, mint még egy hét szenvedést az izomcsomókkal.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Közösség
Az őrszemek azért vannak a várfalon, hogy figyelmeztessenek
„Képzeljünk magunk elé egy várfalat, ahol őrszemek vagyunk” – kezdi az egyik különösen kijózanító írását Doug Wilson, aki annak idején az azóta elhunyt Christopher Hitchensszel is barátságos, de témáját tekintve halálosan komoly nyilvános vitákat folytatott (egy beszélgetésüket pedig egy autó hátsó ülésén vették fel). Wilson az a fajta apologéta, aki képes egyszerre elmésen és joviálisan küzdeni a hitért, és akinek – C. S. Lewis Chestertonra használt képével – nem azért villog a kardja, mert csillogtatni akarja, hanem mert az életéért harcol, s ezért igen gyorsan forgatja. Wilson várfalról és őrszemekről beszél, mert a fejében egy szellemi csata, pontosabban egy háború van, amely akkor is zajlik, ha mi egyébként nem szeretjük a csatákat és a háborúkat. „Küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott!” – mondja Júdás apostol, és hozzáteszi: „Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Júd 3-4) Pontosan ehhez kapcsolódik Wilson várfalas hasonlata.
A „progresszív kereszténység” blöff – válasz Monostori Tibor 10 pontjára
„Mik azok a jellemzők, amelyek a legtöbb progresszív keresztényre igazak?” – teszi fel a kérdést újfent Monostori Tibor, aki kitartó, már-már tiszteletre méltóan heroikus küzdelmet folytat, hogy heterodox nézeteit legalább alternatív irányzatként elfogadják a kereszténységen belül. Monostori ezúttal tíz pontba szedi, hogy mit ért „progresszív kereszténység” alatt. A bevezetésben ezt írja: „A progresszív keresztények sokszínűek, ahogy a konzervatívok is. Vannak köztük minden felekezetből. Vannak köztük a hitvallások és katekizmusok minden pontjához ragaszkodók, akik csak bizonyos emberi jogi kérdésekben haladók. Vannak olyanok, akik szerint nem történtek meg a bibliai csodák és kétségbe vonják a hittételek nagy részét. Vannak köztük az örökké tartó tudatos pokolbeli szenvedésben hívők és olyan univerzalisták is, akik minden ember üdvözülésében bíznak, vagy épp kondicionalisták, akik a két álláspont között helyezkednek el. Vannak fiatal Föld-hívők és darwinisták. Vannak panteisták, panenteisták, és a Biblia tévedhetetlenségében hívők is. Ami közös bennük, hogy életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat.”
A vándor hazatér
„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, és ezzel saját lelkiállapota mellett akaratlanul is megfestette korunk individuumát, az autentikus egyént, aki levetett magáról minden külső meghatározást és csakis belső érzései szerint él. Az egyént, akinek önmagát kell kitalálnia, ezért bár szabad, kozmikus magányban ül a semmi csupasz ágán és hangtalan vacog. De nem gyűlnek már köré a csillagok, hogy nézzék, nézzék, mert univerzumában ő az egyetlen csillag, a többi jelentőségét vesztve mind lehullt az égről. Csak az egyén van, saját visszhangkamrájába zárva, és nem tudja többé, ki is ő. A semmi kongó ürességében keresi önmagát, és ezerszer is elátkozott, mert tudnia kellene, sőt, egyedül neki kellene tudnia, hogy ki is ő, de mint egy elveszett gyermek az elvarázsolt kastélyban, a lehetőségek végtelen útvesztőjében bolyong.
A „mi-ők” különbségtételről
Az emberek közötti konfliktusokért sokan a „mi-ők” megkülönböztetést teszik felelőssé. Az érvelésük logikája egyszerű. Aki „mi” és „ők” kettősségében gondolkodik a világról, az szétválaszt, aki szétválaszt, az pedig össze is ugraszt. Sokkal jobb lenne ezért a világ, ha nem gondolkodnánk „mi-ők” kettősségekben. Ha van a „mi” és vannak az „ők”, akkor a „mi” és az „ők” előbb-utóbb óhatatlanul egymás ellen kezdenek harcolni. Ez történik a klikkek, a pártok, a nemzetségek, a törzsek, a népek és a nemzetek esetében. Ezt látjuk a fehérek és a feketék, a nők és a férfiak, a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok, a nyugatiak és a keletiek, a fővárosiak és a vidékiek, a városiak és a falusiak, az oroszok és az ukránok között. Ez történik minden alkalommal, amikor „mi és ők”-re osztjuk az embereket.

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK