Sok keresztény a pogány magyarok szokása szerint fordítva ül a lovon és hátrafelé nyilaz. Abból a helyes állításból, hogy a keresztények ne legyenek világiasak („ne igazodjatok a világhoz”), azt a következtetést vonják le, hogy akkor a világ viszont lehet világias, sőt, a világnak világiasnak kell lennie, valójában ez a dolga, a nevében is ott van, hogy világ. Nem, nem arra gondolok, hogy meghagyják az államnak az Istentől rendelt sajátos szerepet, a félelmet, az adókivetést, a kardot, nem is a kuyperi értelemben vett szféra-szuverenitásra gondolok, amely elismeri a család, az állam és az egyház egymástól eltérő küldetéseit Isten valóságában (és hogy ez a szuverenitás mindhárom esetben elengedhetetlen), hanem éppen arra, hogy a világot ezektől a szempontoktól elválasztva értelmezik. Ezek a keresztények ahelyett, hogy a világ számára közvetítenék az Úr Krisztus parancsát, hogy tegye le a fegyvert („elközelített az Isten uralma, térjetek meg”), az egyház felé közvetítik a világ parancsát, hogy vonuljon félre Krisztus követeléseivel és privatizálja önmagát. Ez a fordított logika azonban maga is világiasság.
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Teológia
Richard B. Hays tragikus hajótörése
Hitben való hajótörések csak látszólag történnek egyik napról a másikra. Maga a hajótörés persze gyorsan és drámai módon zajlik le, de rendszerint megelőzik rossz döntések, és számos egyéb összetevő, amelyek okait nehéz utólag kibogozni. Mint a repülőgép-szerencsétlenségeknél. Gyerekkoromban tátott szájjal néztem a megmeneküléssel végződő Airport filmeket, manapság inkább a tragédiákat utólag rekonstruáló Mayday dokumentumfilmeket nézem, de közös bennük, hogy vagy az okokból vezetik le a kibontakozó katasztrófát, vagy a bekövetkezett katasztrófától kutatják visszafelé az okokat. Az okok általában emberi hibák, mulasztások, természeti jelenségek, és nem várt események valamilyen elegye. A katasztrófának van története, és a történet kezdete lehet akár egy kispórolt csavar vagy valamilyen emberi gyarlóság is, amilyen a gőg, a hiúság vagy mondjuk a hanyagság. Pont mint a hajótöréseknél.
Legjobb olvasmányaim 2024-ben
A nagy tolongás miatt nehéz volt idén döntenem, hogy mely könyvek kerüljenek fel a listára. Igaza van a Prédikátornak: „a sok könyv írásának nincs vége”, és ott a sok régi is. Előkerült újra Kierkegaard (Félelem és reszketés harmadszor; C. Stephen Evans Kierkegaard: An Introduction kötete másodszor), folytattam a tavaly megkezdett Newbigin-szálat (Proper Confidence és Foolishness to the Greeks újraolvasva; The Other Side of 1984 először) és a Han-szálat (Mi a hatalom?; Csillapító társadalom; A szép megmentése), de annyi más izgalmas olvasmányélményem is volt, hogy inkább azok közül fókuszálok némelyikre, emezeket pedig most szeretettel elengedem.
Az ortodoxia éltető kérge
Az inkarnáció tanához kezdettől rideg merevséggel ragaszkodtak azok, akik forró szeretettel ünnepelték az Istenembert. János apostol, aki az utolsó vacsorán a Fiú kebelére hajtotta fejét, antikrisztusoknak nevezte a megtestesülést tagadókat. Athanasziosz az egész világgal birokra kelt (Athanasius contra mundum) és öt száműzetést is örömmel elszenvedett a niceai hitért. A titkos adományokat osztogató Szent Miklós püspök a legenda szerint arcul ütötte a Krisztus istenségét tagadó Ariusz presbitert. Madách bírálta a dogmatikai merevséget, amely egyetlen i betű (homousziosz vs. homoiusziosz) miatt kész volt harcolni, és kétségkívül van valami riasztó az olyan vallási buzgóságban, amely adott esetben akár ölni is képes az igazságért. G. K. Chesterton brit író azonban éppen ennek kapcsán mutat rá az ortodoxia románcára, amelyben a lovagi páncélzat és a sárkányölő kardsuhogtatás elengedhetetlen tartozéka a valódi keresztény hitnek. „Az ortodoxia arra késztet bennünket, hogy a pokol meredek szélén ugráljunk, és csak később vesszük észre, hogy az ugrálás testgyakorlat volt, mely pompásan használt az egészségünknek. Később aztán arra is rájövünk, hogy minden drámának és regénynek épp ez a veszély a mozgatórugója. A legerősebb érv az isteni kegyesség mellett: annak ridegsége.” (G. K. Chesterton: Igazságot!, 221)
Jó félelem az istenfélelem?
A Tűzfal podcast negyvenkettedik részében azt a kérdést tesszük föl, hogy vajon az istenfélelem növeli vagy csökkenti-e a szorongást és a félelmet, és hogy van-e egyáltalán helye az újszövetségi hitben. Vagyis az istenfélelemről beszélgetünk. Az új epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK