Elment a befogadás megosztó pápája
Non habemus papam – írtam 2013. március 13-án, Ferenc pápa megválasztásának napján, némi protestáns éllel a szavaimban. Ha kissé barátságtalannak is hangzott, utólag talán megbocsátják nekem katolikus felebarátaim, hiszen a pápaság megítélése valahol identitáskérdés, választóvonal, része a kereszténység belső történetének, amely a mában is hat. És talán megbocsátják azt is, hogy a részvétnyilvánításom mellett ezúttal sem fogom elrejteni, amit gondolok. Ahhoz ugyanis protestánsnak sem kell lenni, hogy tizenkét év után kimondjuk: barátságos arcéle ellenére Ferenc pápa kifejezetten ellentmondásos vezetőként fog bekerülni a történelemkönyvekbe.
Véleményünk A kiválasztottak sorozatról
A Tűzfal podcast ötvenedik epizódjában (hihetetlen számomra, hogy már az ötvenedik!) a Húsvéthoz illeszkedve Jézusról lesz szó. Pontosabban egy Jézusról szóló művészeti alkotásról. Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó mozgóképi projektjére, A kiválasztottak (The Chosen) sorozatra érkezett kritikákat beszéljük át. Vagyis azt, hogy megdöbbentő sikere ellenére a keresztények közül miért látják sokan problémásnak a koncepciót. Hamar fény derül a mi véleményünkre is. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple...
Férfi vagy nő, szívből vagy színből
Olvasóim közül néhányan valószínűleg arról vannak meggyőződve, hogy az alkotmányozó többséggel bíró kormánypártok politikai számításból, taktikai okokból módosították az Alaptörvényt, rögzítve, hogy a biológiai valóságban csak két nem van (és hogy ennek védelme ma az állam egyik fontos feladata). Mások úgy gondolhatják, hogy a döntés mögött igenis mély meggyőződés van azzal kapcsolatban, hogy a jelen kulturális helyzetben helyes és szükséges lépés az Alaptörvény módosítása. Nem akarok vitatkozni a politikusok motivációiról, de természetesnek tartom, hogy egy demokráciában a cselekvőképesség megtartása a közvélemény rokonszenvének a megnyerését is magában foglalja, és simán lehet, hogy a döntéshozók egy része most is csak elvtelenül taktikázik. De akármi is van a motivációk mélyén, én keresztényként örülök a parlamenti döntésnek és fontos mérföldkőnek tartom azt.
Csendes ébredés a brit fiatalok között
Pár hónapja írtam egy cikket az amerikai kultúra mélyén zajló változásokról, amelyek egyik legizgalmasabb jele, hogy a Z-generáció elkezdett Bibliát vásárolni és visszaáramolni az egyházba. Korábban azt tapasztaltuk, hogy az X és Y-generációk tömegesen hagyják el az egyházat, most viszont egy olyan nemzedék nőtt fel, amely határozottan érdeklődik a kereszténység iránt és nagy tömegekben lép be az egyházba. Az amerikai trend azonban egyáltalán nem csak Amerikában érvényesül. Evezzünk át az Atlanti-óceán innenső partjára, és nézzük meg most azt a változást, amely a brit fiatalok körében zajlik, mert ez legalább annyira izgalmas, mint az amerikai jelenség.
Timóteus felkavaró halála
Timóteus jelentőségét a korai egyházban talán semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy Pál apostol öt (!) levelét is vele közösen írta (2Kor, Fil, Kol, 1-2Thessz). Az apostol nemcsak tanítványaként és lelki gyermekeként tekintett rá, hanem szoros munkatársaként is. Pál utolsó levele is Timóteusnak szól. Arra kéri benne a félénk evangélistát, hogy vigyázzon az evangélium drága kincsére, legyen barátságos mindenkihez, de ne ijedjen meg az ellenfelektől, és ha kell, Krisztus jó katonájaként vállalja az igazságért a szenvedést is. Úgy tűnik, az apostol parancsa végigkísérte Timóteus szolgálatát egészen a halála napjáig. Különös mártírhaláláról egyetlen forrásból tudunk, az is több változatban maradt fenn, de amit valószínűsíthetünk a halál körülményeiről, az a mi kulturális klímánkban különösen megdöbbentő és felkavaró. Szikszai György így foglalja össze a fennmaradt emlékeket:
C. S. Lewis: Ember vagy nyúl?
A Tűzfal podcast negyvenkilencedik részében C. S. Lewis egyik írására fókuszálunk, amelynek az a címe, hogy „Ember vagy nyúl?” Húsvéthoz közeledve különös aktualitása van mind a címnek, mind az esszének, de ez senkit ne tévesszen meg. A brit író fő kérdése inkább úgy hangzik: „Élhetünk-e jó életet anélkül, hogy hinnénk a kereszténységben?” Ebben az epizódban részletesen átbeszéljük az erre adott válaszát, amely - elárulom - valahol a nyúl alatt van. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján, vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcasten is. Ha tetszett, iratkozzatok fel...
Keresztény lesz az utolsó antikrisztusi hatalom?
Széles körben elterjedt egy olyan nézet (és ezt a nézetet számos hívő ma már szinte magától értetődőnek veszi), hogy az utolsó idők nagy veszélyforrása, az antikrisztusi birodalom (vagy maga az Antikrisztus) keresztény lesz. Csak névlegesen keresztény, álkeresztény, megtévesztő módon keresztény, de külsőre keresztény. Van, aki ezt aktualizálja is, és amellett érvel, hogy korunk legveszélyesebb és talán utolsó nagy megtévesztése az orosz ortodox ideológiát valló Vlagyimir Putyin, az amerikai keresztények támogatását bíró Donald Trump, valamint a Vatikán valamilyen geopolitikai szövetsége lesz, megspékelve esetleg a mi kis országunk miniszterelnökével is. A gondolatmenet politikai részét nem kívánom kommentálni, ahogy arra sem akarok ezúttal kitérni, hogy mi a különbség a személyes tanítványság és a keresztény világnézetből levezetett civilizációs értékek között (erről sokszor írtam, beszéltem már), ehelyett egyszerűen azt a kérdést teszem most fel, hogy vajon a Szentírás alapján tényleg a kereszténység mellett agitálóként kell-e elképzelnünk az utolsó antikrisztusi birodalmat. Vagyis az aktualitások kísértésének ellenállva vessünk újra egy pillantást magára a bibliai eszkatológiára!
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK