Apaáldozat
Emlékszünk még Fekete-Győr András babahordozós fotójára, és arra, hogy mit írt Rákay Philip az újraposztolt fotó fölé? Emlékszünk, milyen botrány kerekedett belőle? Csak a politikai dimenzió miatt nem szólaltam meg akkor, mert egyébként elképesztően tanulságos mind a kép, mind a reakció. Politikai szempontból tőlem lehetne fordítva is: a jobboldali médiaszemélyiség van babahordozóban és a momentumos politikus írja a kép alá, hogy „szép új világ”. Ez a kérdés messze túlmutat a politikán. Sőt, éppen onnan szeretném most kivinni. De bevallom: a fotót látva bennem is összerándult belül valami. Pedig lehet, hogy Fekete-Győr András csodálatos édesapa. Sőt, példamutató édesapa. Talán még a babahordozóban is. Nem tartom magam példaapának, de én is pelenkáztam időnként a fiaimat. Ezt teljesen okénak tartottam. Nem olyan ösztönös szeretettel csináltam, mint a feleségem, inkább levittem a szemetet, vagy elmentem vásárolni, de ha kellett, én is bevállaltam. Az ölembe is vettem őket, babakocsit is toltam, és amennyire tőlem tellett, igyekeztem gyakori érintéssel is kifejezni a fiaim iránti szeretetemet. Nem kell egy apának hidegnek lennie.
Bolyki László válasza Monostori Tibornak – vendégposzt
(Az alábbiakban Bolyki László válaszát közlöm Monostori Tibor korábbi cikkére, amelyben a történész a Magyarországi Evangélikus Egyházban szolgálók által kiadott és azóta ezrek által aláírt „Novemberi állásfoglalás” c. dokumentumra reagált. Az én válaszom itt olvasható.)
A szabadság piszoárja
Sok filmsorozat a következő hatalmi képletről szól. Az embereket fogva tartja valamilyen „rendszer”, de aztán jön egy „forradalmár” (ez manapság jellemzően egy férfiakat megszégyenítő, erős, bátor nő), aki tudatára ébred helyzetüknek, és rengeteg áldozat árán végül mindenkit felszabadít. Az aktuális rendszer nem szükséges, hogy olyan kegyetlen vagy brutális legyen, mint mondjuk A szolgálólány meséjének Gileádja, elég ok a lázadásra az is, hogy a rendszer az egyén számára meghatározott életpályákat biztosít. Figyeljük meg: a cél általában nem is egy új rendszer felépítése, hanem a meglévő lerombolása. Bármi áron. Ezeknek a sorozatoknak ugyanis van egy filozófiai alapvetése, amely ezer és ezer láthatatlan fonállal szövi át a mai nyugati kultúrákat. Az alapvetés ez: az egyén nem szabad, amíg bármi akadályozza a maximális önrendelkezésben.
Központi és periférikus igazságok: az eszkatológia példája
A hitben vannak központi igazságok és kevésbé központi igazságok. A kevésbé központi igazságok sem lényegtelenek, csak nem központiak. Többek közt azért vagyok teológus, mert minden fontos számomra, amit Isten kijelentett (a legutolsó nemzetségtáblázat vagy a legkevésbé ismert kispróféta legkevésbé ismert próféciája is), és szeretném megérteni és jól érteni Isten számunkra kijelentett igéjét. De teológusként az is egyértelmű számomra, hogy a Bibliában nem minden kérdés ugyanolyan fontos, és nem is minden kérdés ugyanolyan világos. Bár sokat foglalkozom a Szentírás megértésével, nekem sincs mindenről ugyanolyan mély meggyőződésem, van, amiről egyáltalán nincs is meggyőződésem. Illetve nem minden meggyőződésemről gondolom, hogy ugyanolyan fontos.
Az Isten országa (4) – Ki a világ ura?
Az előző részekben azt láttuk, hogy Jézus idején sokan várták az Isten országát. Ez az ország Izráelnek szólt, de a pogányok is részévé váltak az ígéreteknek. Az Isten országa ígéretében több különböző motívum kapcsolódott össze (pl. Dávid királyságának helyreállítása, az ÚR napja, az utolsó napok, az Emberfia eljövetele), és az evangélisták és apostolok ezeket a motívumokat Jézusban látták – legalább részben – beteljesedni. Jézus szerint ugyanis „betelt az idő és elközelített az Isten országa” (Mk 1,15). Ennek a kijelentésnek a hátterében két fontos igazság áll, amelyekről eddig még nem volt szó, de fontosak a téma megértésében. Az egyik igazság az, hogy a Sátán e világ ura. A másik az, hogy Isten a világ ura. Vajon lehet egyszerre igaz mindkettő? És hogy viszonyul ezekhez az Isten országa?
A jó fikció célja, hogy fejest ugorjunk a valóságba
Flannery O’Connor amerikai írónő „The Nature and Aim of Fiction” c. esszéjében fogalmazta meg az irodalom paradox természetét: „Mindig nagyon bosszantott, amikor emberek azt sugallták, hogy az írás menekülés a valóság elől. Inkább fejesugrás a valóságba!” Az az aggodalom természetesen jogos, hogy az irodalmat is használhatjuk az életünk megoldatlan problémái elől való menekülésre, hiszen ha épp menekülni akarunk, bármilyen eszközt megragadunk, legyen az szórakozás, alkohol, kábítószer, sorozatok, játék vagy éppen az ábrándozás. Az azonban méltánytalan vád, hogy maga az irodalom a menekülést szolgálná. Persze lehet az irodalomhoz is úgy viszonyulni, mint az alkoholhoz vagy a kábítószerhez, de ez nem szükségszerű. Az ábrázolás nem azonos az ábrándozással, a képzelet nem azonos a képzelgéssel. A fikció inkább a megismerés egyik fontos eszköze.
Bonhoeffer: hová lett az eretnekség fogalma?
Dietrich Bonhoeffer a nemzetiszocialista nézeteket integráló „német keresztények” (Deutsche Christen) és az ökumenikus mozgalom közömbös viselkedése kapcsán tette fel annak idején a kérdést: „vajon hová tűnt a kereszténységből az eretnekség fogalma?” Ez a kérdés szorosan kapcsolódott a Hitvalló Egyház (Bekennende Kirche) létrejöttéhez. Az 1934-es barmeni szinódus elfogadta az eredetileg Karl Barth által fogalmazott Barmeni Deklarációt (vagy Barmeni Hitvallást), amely „hamis tanításnak” nevezte a „német keresztények” etikai álláspontját. A szakadás elkerülhetetlen volt. A hitvalló keresztények deklarálták, hogy az egyházat nem lehet a Führer és a nemzetiszocialista ideológia kiszolgálójává tenni, mert Jézus Krisztus az egyház ura és vezetője. Bonhoeffer is a Hitvalló Egyházzal tartott, és elvállalta a finkenwaldei lelkészképzés irányítását.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK