hatalom

„Mi a legfontosabb az evangelizációban?” – tette fel a kérdést Martyn Lloyd-Jones walesi prédikátor, a londoni Westminster Chapel lelkésze valamikor a huszadik század közepén. Saját kérdésére így felelt: „A legelső és legnyilvánvalóbb dolog ez: tudatában kell lennünk a hatalmunknak és tekintélyünknek!” Ez az a válasz, amire ma nemigen gondolna a hite relevanciájában elbizonytalanodott keresztény, aki végignézte azt a civilizációs pusztítást, amit a modernitás az elmúlt két évszázadban a kereszténység társadalmi szerepében véghezvitt. Lloyd-Jones válaszát meg sem fontolná az a generáció, amely ráadásul nemrég még a posztmodern tétova ténfergését tekintette korszerűnek, és az evangelizációban is a párbeszédet, az őszintén felvállalt bizonytalanságot, meg mindenféle állító magatartás kerülését sürgette. Ez a szemlélet hihetetlenül távol került a Lloyd-Jones által képviselt magabiztosságtól. Mint ahogy az evangélium is egyre távolabb került a kortársaktól, és aztán be is zuhant valami értelmezhetetlen pszichogödörbe, ahol az egyéni identitások megerősítésének szinonimájává vált, vagyis azonossá a korszellemmel.