Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A keresztény hit két központi parancsa: szeresd Istent és szeresd felebarátodat. Az első szoros kapcsolatban van az imádattal, a második a könyörülettel. E kettő által válhat az egész életünk istentiszteletté. Ami tökéletes ellentéte korunk jogokat követelő ego-pogányságának.
*
A kereszténység imádatról és könyörületről beszél. Korunk egyenlőségről és társadalmi igazságosságról. Így lesz a kegyelemből követelés, az emberből pedig isten.
Visky András Kitelepítés (Jelenkor, 2022) című gyönyörű regényében a mondatok nem elkezdődnek és befejeződnek, hanem folytatódnak és abbamaradnak. Nincs nagybetű és lezáró pont, csak vessző, mert a mondatok nem itt, a könyvben kezdődnek, és nem is itt végződnek. Az író egyszerűen belelép az emlékeibe, mint egy vidám gyermek a pocsolyákba, hogy ugyanolyan hirtelen ki is lépjen belőlük, majd egy másik emlékben bukkanjon föl, hogy onnan is tovább bucskázzon a következőbe, anélkül, hogy beléjük zuhanna, mint a regénybeli szegény Arinca vágyta (mert némelyik valószínűtlenül mély), és így tovább, nyolcszázhuszonkét szökdeléssel tengerré egyesítve a kitelepített gyermekkor viharos hajnalát.
A keresztény hitet nem lehet csupán horizontális síkon megérteni. Különösen igaz ez a megtérésre. A megtérés (a keresztény élet kezdete) mindenekelőtt az Istennel való kapcsolatról szól. Ha felütünk egy tetszőleges dogmatikai tankönyvet, és rákeresünk a megtérés definíciójára, azt fogjuk találni, hogy a megtérésnek két eleme van: a bűnbánat és a hit. Egyik nélkül sincs valódi megtérés. Bűnbánat nélkül a megtérés nem igazi megfordulás, holott ez alapvető bibliai motívum, a megtérést jelző héber ige (שׁוּב) vagy a görög ἐπιστροφη főnév egyaránt utal valamiféle irányváltásra (vö. Jer 26,3; ApCsel 15,3). Aki megtér, az elfordul a rossz úttól és rátér a jó útra. Befejezi a tévelygést és hazatér az atyai házba. Ugyanígy, hit nélkül sem beszélhetünk valódi megtérésről, hiszen a bűnbánat Isten előtti bűnbánat. Az igazi bűnbánat része a bizalom (πίστις), hogy Istenhez vissza lehet térni, és hogy ő kész a megbocsátásra. A megtérésben ott van a bűn feletti szomorúság, és ott van az Istenbe vetett remény. Ott a bűnbánat, és ott a hit.
„És így szóltak Mózeshez: Te beszélj velünk, és mi hallgatni fogunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk!” (2Móz 20,19)
Időnként mi is jobban bízunk az emberek közvetítésében, mint Isten közelségében. Isten szentsége veszélyes ránk. „Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. A nép, látva mindezt, remegni kezdett, és távolabbra húzódott.” (18) Így húzódunk mi is távolabb, amikor megsejtjük a szentség fenyegető jelenlétét.
„Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A ’Vagyok’ küldött engem hozzátok.” (2Móz 3,14)
Mózes rákérdez Isten nevére, Isten pedig ezt válaszolja: Ehje áser ehje (אֶֽהְיֶ֖ה אֲשֶׁ֣ר אֶֽהְיֶ֑ה). Vagyok, aki vagyok. Vajon a nevét mondja meg, ahogy Mózes kéri? Vagy éppen arra utal, hogy nem köteles bemutatkozni? (Vagyok, aki vagyok – engem ne címkézzetek fel és ne tegyetek a többi isten panteonjába!) A névadás a teremtés első pillanatától elválasztás. Mikor elhangzik az első teremtő szó, Isten elválasztja a világosságot a sötétségtől, és elnevezi a világosságot nappalnak (1Móz 1,4). Vajon nem azt sugallja Mózesnek adott válasza, hogy továbbra is övé a szóval elválasztás joga, és hogy az embernek csak a teremtmények fölött adott ilyen hatalmat? Őt szó nem választja el, Ő a VAGYOK. (Ha Mózes nevet akar hallani, ezt fontolja meg: Ehje áser ehje. Az vagyok, aki vagyok. A Vagyok küldött téged, ezt mondd Izráel fiainak is!)
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK