Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A Tűzfal podcast harminckettedik részében a dopaminkorszak és a kereszténység kapcsolatából létrejött dopaminkereszténységet tesszük kritikánk tárgyává. Folytatjuk tehát az előző beszélgetést, de most a kereszténységre fókuszálunk, és azt beszéljük át, hogy a szekuláris kor dopaminéhsége hogyan szövi át a hitéletet is. A végén természetesen alternatívát is kínálunk. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is.
Május elején összejött Richard Dawkins és Ayaan Hirsi Ali belengetett beszélgetése. Ennek ugye az adta az apropóját, hogy még tavaly év végén az ateista jogvédő bejelentette, hogy keresztény lett, Dawkins pedig nyílt üzenetben kérdőjelezte meg Ali döntésének bölcsességét, és azt is, hogy egykori mentoráltja valóban kereszténnyé vált volna. Dawkins szerint inkább csak egy haszonelvű döntésről lehet szó, amit akár ő maga is kész bevállalni, ha a nyugati kultúrát kell védeni a woke hordákkal és a muszlim hódítókkal szemben (ez most az én parafrázisom). Dawkins hívta meg Alit és adott neki platformot, hogy megvitassák, amit meg kell vitatniuk. A beszélgetés egyik eredménye az lett, hogy Ayaan megerősítette: valóban keresztény, elhiszi a Krisztusról szóló örömhírt, Dawkins pedig ezt maga is végül elismerte, leszögezve, hogy a keresztény hit azért számára továbbra is zagyva értelmetlenség.
Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.
Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK