Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
Aki régóta nézi vagy hallgatja a Tűzfal podcastet, annak nem újság, hogy újra és újra elővesszük a gonosz kérdését. Ennek nem az az oka, hogy rá lennénk fixálódva a démonira, hanem egyszerűen az, hogy a gonosz része a világunknak, ezért rendszeres témája mind a kereszténységnek, mind a kultúrának. Itt vannak azok az epizódok, amelyekben eddig – három könyv és három film alapján – a legegyértelműbben foglalkoztunk a valóság diabolikus aspektusával:
A Tűzfal podcast ötvenhatodik részében Chesterton sziporkázó apologetikai esszékötetét beszéljük át, követve a brit író tekergős szellemi útját a kereszténységhez. Egy zseniális író zseniális könyvéből szemezgetünk, abban a reményben, hogy titeket is magukkal ragadnak a kereszténység felé sodró paradoxonok. A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcast-en is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
A Tűzfal podcast ötvennegyedik részében a bűnbánatról beszélgetünk. A hamis és igaz bűnbánat jeleiről talán senki sem írt szebben és pontosabban, mint a puritán Thomas Watson. „A bűnbánat soha nem múlja divatját” – írja, hiszen a bűnbánat könnyei „a menny gyémántjai”. „A bűnbánó esős időben vet, de jó időben arat majd.” A Watson könyve alapján folytatott beszélgetésünket megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcast-en is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!...
Amikor összegyűltek Niceában (Nikaiában) a püspökök, hogy megvitassák Krisztus isteni természetét, Konstantin császár állítólag nem ült le addig, amíg a püspökök nem jelezték, hogy leülhet (Szókratész Egyháztörténete, Ókeresztény írók 9., Szent István Társulat, 1984, 53). Egy másik emlék szerint a császár megcsókolta az egyik püspök, Paphnutius kivájt szeme helyét, aki az üldözések idején elszenvedett kínzások miatt egyik lábára sántított is (Uo. 75). A két epizód jól illusztrálja a Kr. u. 325-ben összehívott zsinat meghökkentő körülményeit, hiszen nem sokkal korábban az egyik uralkodó még azzal volt elfoglalva, hogy a saját palotájában nézte végig, ahogy lassú tűzön sütnek meg, vagy medvékkel tépetnek szét keresztényeket (Lactantius: A keresztényüldözők haláláról in Az Isteni gondviselésről, Helikon, 1985, 26-27); most meg maga a császár ministrál egy keresztény zsinaton, amit ő hívott össze! A zsinat éppen ezerhétszáz éve, Kr. u. 325. május 20-án vette kezdetét.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a teopolitikai meggyőződéseinket, valószínűleg azt találjuk, hogy a kereszténység társadalmi szerepével kapcsolatos véleményünk mélyén vagy konstantini, vagy anabaptista ösztönök húzódnak meg, és bár ezek ritkán következetesek, meghajlítják számunkra a teret. N. T. Wright a konstantini ösztönökhöz a kompromisszum, az anabaptista ösztönökhöz az elkülönülés szavakat kapcsolja (Paul and the Faithfulness of God, 1307), mert míg a konstantini keresztény kísértése leginkább az, hogy a hatalom miatt kompromisszumot kössön az evangélium radikális üzenetében, az anabaptista kísértése az, hogy radikálisan leválassza magát a társadalomról és annak formálásáról. Ezek az opciók egy-egy végpontot jelölnek, de felismerhető történelmi tendenciákról van szó, és a keresztények általában az egyik vagy a másik felé hajlanak. Sokunkban mindkét ösztön jelen van, csak olykor a konstantini, máskor az anabaptista reflexek az erősebbek.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK