Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (29) – Nem marad, csak egy
„A nyolcadik napon… egy bikát…” (4Móz 29,35-36)
Amikor Mózes a lombsátrak ünnepén (Szukkót) bemutatandó áldozatokról ír, a hét napon át ismétlődő áldozatok monotonitását egyetlen részlet töri meg: a bikák száma. Első nap tizenhárom bikát kell bemutatni égőáldozatul, második nap tizenkettőt, harmadik nap tizenegyet, negyedik nap tízet, ötödik nap kilencet, hatodik nap nyolcat, hetedik nap hetet, és végül a nyolcadik napon mindössze egyet. Mi ennek a jelentése?
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (28) – Az első ünnep
„Az első hónap tizennegyedik napján kezdődik az Úr páskája, és ennek a hónapnak a tizenötödik napján van az ünnep. Hét napig kovásztalan kenyeret kell enni.” (4Móz 28,16-17)
Sokat vitatkoztak azon teológusok, hogy a mózesi szövetség a magjában vajon törvény vagy kegyelem-e. Akik szerint a mózesi szövetség szívében a törvény követelése áll, az új szövetséggel állítják kontrasztba: „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg.” (Jn 1,16). Mások viszont arra mutatnak rá, hogy „az ő teljességéből kegyelmet kaptunk kegyelemre” (Jn 1,16), vagyis lényegét tekintve a mózesi törvény is a kegyelem egy formája volt. Anélkül, hogy ezt a vitát végérvényesen el akarnánk dönteni, vessünk egy pillantást a törvényben felsorolt szent ünnepek kezdetére!
Panov apó karácsonya
Felismerjük-e a meglátogatás idejét? A Tűzfal podcast hatvanharmadik részében Tolsztoj (?) ismert novellájáról és a megtestesülésről beszélgetünk. Valamint több kapcsolódó témáról, ami személyessé is válhat számunkra. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on, Apple Podcast-en is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Reggeli naplójegyzetek a Numeriről (27) – A Mózes utáni Pásztor
„Az legyen előttük jártukban-keltükben, vezesse harcba, és vezesse haza őket, hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj.” (4Móz 27,46)
Mózes nem mehet be az ígéret földjére. Ez a büntetése, amiért Meríbá vizeinél nem tartotta szentnek az Urat Izráel közössége előtt. Távolról megpillanthatja ugyan a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de ő maga nem léphet be oda. Mózes útja véget ér.
A giccs melankóliája és a melankólia giccse
Krasznahorkai László és Wass Albert ikonikus életművei olyan távol állnak egymástól, mint a közmondásos Makó attól a bizonyos Jeruzsálemtől. Két író összehasonlítása nem is feltétlenül értelmes vállalkozás, pláne, ha egészen más irodalmi korszakot testesítenek meg, és a megítélésüket menthetetlenül befolyásolja a politikai identitások omniprezens nyavalyája. Krasznahorkai és Wass Albert számomra most mégis egymás fényében jelentek meg, ahogy felváltva olvastam kettejük életművének egy-egy darabját. A Sátántangó és Az ellenállás melankóliája a kétkötetes Kard és kasza közé ékelődve olyan volt, mintha a mezőségi lápokban két értelmetlen, de annál otrombább sínpárt toltak volna rá a rég elpusztult Szúnyogok szigetére. Óhatatlanul hasonlítgatni kezdtem az egyik világot a másikkal, hogy azután a kettő találkozásánál a giccs és a melankólia természetéről fogalmazzak meg magamban néhány hevenyészett gondolatot.
Evangéliumi centrum a politikai identitások korában
A fenti címmel tartottam előadást az idei Evangéliumi Fórumon. Az egyik legsürgetőbb, kérdésnek tartom ma ezt. Az Evangéliumi Fórum annak idején a keresztény hitet ért kulturális, intellektuális kihívásokra adott válaszként született, és az egyik legnehezebb kulturális kihívás ma egyértelműen a politicizmus, az a jelenség, hogy az emberek a politika mentén értelmezik önmagukat is, és egymást is. Hogyan viszonyuljunk ehhez?
Mi áll a posztmillennizmus erősödése mögött?
Az elmúlt évtized egyik meglepő fejleménye, hogy az amerikai keresztény világban megerősödött azok tábora, akik posztmillennista eszkatológiát vallanak. Amikor az 1990-es években elmerültem a különböző végidős modellek tanulmányozásában, a posztmillennista szemlélet annyira egzotikusnak és anakronisztikusnak számított, hogy alig lehetett kortárs teológust találni, aki képviselhette volna. Loraine Boettner volt szinte az egyetlen, aki a képzettebb teológusok eszébe jutott, esetleg még Iain H. Murray, aki megírta a The Puritan Hope című művét, rajtuk kívül viszont csak régi puritánok (mint Jonathan Edwards) és kihalófélben lévő, teljesen marginális teonomista dinoszauruszok (mint R. J. Rushdoony). A nyugati világ keresztény szempontból pedig utána nem jobbra, hanem rosszabbra fordult: derűlátásra nem volt különösebb ok, pesszimizmusra annál inkább. Úgy tűnt, a posztmillennizmus optimista szemlélete a keresztény kultúrával együtt vált a múlt részévé.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK