Az új vallás megnevezte fő riválisát
Sokan elmondták már a véleményüket a párizsi olimpia megnyitójáról, pontosabban az abban látható blaszfém jelenetekről. Én mindössze két kérdést szeretnék a téma kapcsán feltenni. Az egyik kérdésem az, hogy vajon a franciák miért a szexuális sokféleség ünneplését tartották az olimpiai játékok legfontosabb üzenetének. A másik az, hogy vajon ezt miért éppen a kereszténység egyik ismert képi ábrázolásának kiforgatásával közvetítették. A két kérdés valójában egy, és a válasz pontosan abban az irányban található, ahova én is évek óta mutatok. Talán nem is baj, mert épp a tisztánlátást segíti, hogy a szándékok egészen pőrén (valóságos és átvitt értelemben egyaránt) láthatóvá váltak most a világ figyelő szeme előtt. De mielőtt a válaszomra rátérek, két akadályt szeretnék eltenni az útból. Az egyik a blaszfémia kérdése, a másik a szándékosságé.
Az egyházatyákról beszélgetünk
Egy másik beszélgetést is hadd ajánljak itt a blogon a figyelmetekbe. Besztercei Márkkal a Hit Rádióban nemrégiben az egyházatyákról beszélgettünk evangéliumi nézőpontból. Mi, protestánsok, azt hiszem, túl keveset foglalkozunk a keresztény egyház első évszázadainak meghatározó gondolkodóival, pedig a reformátorok számára nagyon-nagyon fontosak voltak, és valóban meghatározták nemcsak az egyház első évszázadainak, hanem az egyház egész történetének irányát. A beszélgetésben szóba kerül, hogy időnként milyen fenntartások alakultak ki az evangéliumi mozgalomban az egyházatyákkal és általában a hagyománnyal szemben, és hogyan lehet a jogos ellenérzéseket elválasztani a felesleges aggályoskodásról. Besztercei Márkkal arra biztatjuk a hallgatókat, hogy olvassák az egyházatyákat, mert saját korunkat is és a hitünket is jobban megérthetjük általuk. Érdemes megnézni a beszélgetést, örültem a meghívásnak!
Kétféle módja annak, hogy ne legyünk önmagunk
Most egy olyan bekezdés következik, ami elsőre nem biztos, hogy érthető lesz, de ha kibontom, némelyeknek akár az életét is teljesen megváltoztathatja. A halálos betegség (Göncöl Kiadó, 1993) című könyvében Søren Kierkegaard ezt írja az Énről: „Az Én [Selv, Selbst] olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végesség és a végtelenség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya.” (19) Elmondom, miért fontos ez a néhány bonyolult mondat.
Kierkegaard-ról beszélgetünk
„Rövidesen győzedelmeskedem, az egész harc egyszerre véget ér, és én megpihenhetek a rózsák termében, ahol örökké beszélgethetek Jézusommal.” Ez Søren Kierkegaard maga választotta sírfelirata. Azé a Kierkegaardé, akinek a gondolatai egy egész filozófiai iskolát teremtettek, és a mai napig hatást gyakorolnak keresztényekre és nem keresztényekre egyaránt. Heller Ágnes a polgári társadalom kritikáját látta benne, amely Marx gyakorlati megoldásához képest nála még csak elméleti volt, a fenti idézetből látszik azonban, hogy Kierkegaard hívő keresztényként gondolkodott a társadalomról, és a kritikája sokkal mélyebb volt, mint pusztán a fennálló társadalmi rend kritikája. Kierkegaard a Jézusban való hitre akarta vezetni a kortársait, és az örök életben hitt.
Viszontválasz Sytkának a Halálcsillagról
Van egy fura mintázat, aminek nem tudom az okát. A mintázat a következő. Írok egy cikket valamiről, ami számomra fontos. Sytka felkapja, fut vele egy kört, majd kimutatja rólam, hogy igazából egy hülye vagyok. A mintázat itt legtöbbször meg is áll, mert nem reagálok rá. Időnként azonban úgy folytatódik, hogy rászánom magam egy részletes, tényszerű válaszra, amivel Sytka fut még egy kört, és a végén kimutatja rólam, hogy igazából egy hülye vagyok. Fogalmam sincs, mi motiválja őt ebben, különösen annak fényében, hogy elvileg Krisztusban testvérek vagyunk. Ha nincs komolyabb tétje annak a témának, amiről szó van, nem különösebben zavar a dolog. De ha van – és itt most van – akkor nem hagyom szó nélkül, beleállok a vitába. Erre írtam a válaszcikkben, hogy ez most „nem mulattat”. Mire Sytka rögtön a válasza elején megfeddett, hogy „a Barnevernetről szóló kérdés nem a mulatozásról szól.”
Francis Schaeffer és az új szuperspiritualitás
Emlékszem, amikor a 90-es évek elején szóba került Francis Schaeffer könyveinek magyarra fordítása, többen azt vetették ellene, hogy Schaeffer gondolatai addigra elavultak. Volt némi igazság ebben, hiszen Schaeffer kontextusa az 1950-es és 1980-as évek közötti időszak volt, az egzisztencializmus hőskora, amikor a posztmodern szót sem igazán használták még a tömegek, mert épp akkor konstruálták kiábrándult marxista értelmiségiek. A világ tényleg sokat változott azóta, és bár indokolt lenne többet beszélni az egzisztencialista filozófia mai kultúrára gyakorolt hatásáról (sokkal erőteljesebb, mint gondolnánk), Schaeffer zenitjén legalább ötven évvel túl vagyunk, és már a 90-es években is túl voltunk rajta. És mégis, van valami egészen különleges váteszi előrelátás Schaeffer írásaiban, ami meglepően relevánssá teszi őt napjainkban, és relevánssá tette őt a kilencvenes években is. Ez most azért fogalmazódott meg bennem, mert tegnapelőtt újraolvastam Schaeffer The New Super-Spirituality c. könyvét, amit még 1993-ban vásároltam az angliai L’Abriban.
Konteó Norvégiáról?
Egy friss cikke alatti kommentszekcióban kisebb bizonytalankodás után Sitku Tibornak sikerült végül betolnia a norvég gyermekvédelmi témát abba a keretbe, hogy Szabados Ádám egy vad konteót terjeszt. Már hozzászoktam, mint egy régi kakukkos órához, hogy Sytkának valamiért visszatérő témája lettem, most viszont kifejezetten nem mulattat, hogy ezzel a súlyos üggyel kapcsolatban is ezek a reflexek jönnek elő. Az még méltatlanabb, hogy Sytka a sok dologban méltán bírálható, de a jelenséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő magyar kormány iránti antipátiáját is ráhúzza erre az iszonyatos történetre. Szegény Dezső András után most Ábrahám Róbert lett propagandista, mert az oknyomozó riporter a filmjében nem hallgatja el azt a részletet, hogy a norvég megszólalók meglepően pozitívan beszélnek a magyar gyermekvédelmi törvénynek éppen a norvég kormány által kritizált passzusáról. Ábrahám Róbert munkája egyszerűen zárójelbe tehető, mert „propagandista”, a dokumentumfilmjét évekkel megelőző cikkeim pedig mi mások lennének, mint egy szaftos összeesküvés-elmélet kitüremkedései.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK